Budapest, 1979. (17. évfolyam)

4. szám április - Dr. Ney Klára-Mária: Otthonom

hívták, 8 évvel idősebb édesapám a születésétől kezdve ismerte a vágvölgyi Csejtéről, ahol mindkét család a nyarakat töltötte. Sok évtizedes testvéri barátság fűzte össze a családokat. A csejtei temetőben egymás mellett feküsznek Jeszenszky őseim és Peregriny Elekné, sz. Lenkey Emma, aki itt halt meg Csejte határában. Több mint fél évszázaddal elődje édesanyámnak ugyanebben a lakásban. Élénken élnek emlékezetemben a lakás akkori berendezése mellett a szüleimmel és kis húgommal kapcsolatos emlékeim. A napfényes játékok álomvilágára hamar ráterítette szörnyű árnyát a háború, ami édesapámat a frontra szólította. Erről persze még személyes emlékeim nincsenek, az utána következő forradalmi időkről is csak nagyon kaotikusak. Egy kisgyerek azt fogja föl elsősorban, ami közvetlenül érinti. Hideg volt a lakás, egy szobába szorultunk össze. Előfordult, hogy a pinceablakon át bedobott patron a szén közé keveredve levetette a kályha tetejét. Csupa érthetetlen rejtély vett körül, és szorongással töltötte meg gyermekszívemet. A halál fogalmával is most kellett megismerkednem, hiszen egymás után meghalt mindkét nagyapám, akik közül a „budai nagyapó" itt lakott a házban, az emeleten. Óriási örömünk volt, ha a szülők játszottak velünk, vagy meséltek. Ez mindig jutalom volt, de elmaradt, ha magaviseletünkkel nem szolgáltunk rá. Éppen így volt ez az ajándékokkal is. Később is, amikor anyagilag ez már talán nem is okozott volna gondot, negyedóráig tudtunk bámulni a híres Kertész Tódor kirakatában egy-egy babát vagy más játékot. Majd a szívünk szakadt meg érte, de arról szó sem volt, hogy a szülők rohantak és rögtön megvették nekünk. Amink volt, azt kicsi korunktól nekünk kellett rendben tartani. Igen, mama nagyon szigorú volt és következetes, és óh borzalom! (ma pedagógus és gyermek is rosszallóan olvassa ezt) még a testi fenyítéstői sem riadt vissza. Nem bizony. Igaz, hogy ritkán alkalmazta, de azt megjegyeztük egy életre. Ugyanakkor nem volt az a fáidalomcsillapító vagy más vigasztalás, ami megközelítette volna, ha lázas fejünkre tette kezét, ha magához szorított, megölelt, megcsókolt. Óvodába nem jártunk, mindent, amit még az iskolai évek előtt tudtunk a világról, szüléinktől tanultuk meg. Édesapám és anyám halálukig rengeteget olvastak, sok verset tudtak, és mi rajtuk keresztül ismertük meg először Petőfit, Aranyt, Vörösmartyt, no meg természetesen a Benedek Elek, Pósa bácsi stb. meséin túl a magyar történelmet. Én még az iskola kezdete előtt tulajdonképpen félig magamtól, de nagyrészt édesapám segítségével, aki betűket vágott ki nekem kartonból, megtanultam olvasni és írni. így az elkövetkező elemista korszakban már a vers- és mesehallgatóból vers- és meseíróvá is lettem. Még néhány felnőtt „barátunkról" kell megemlékeznem ebből az időből. Elsősorban a nálunk gyakran megfordult Kandó Kálmánról. Csodálatos, hogy ez a zseniális ember milyen odaadással és szeretettel tudott eljátszani a két kis pöttömmel, akik akkor voltunk. Másik nagy barátunk a házban lakott: a „kifőző bácsi" (édesanyjának valahol kifőzdéje volt, innét kereszteltük el így). Tisztes távolból csodáltuk a szomszéd lakásban lakó „menyasszonyt". Szegényke már majdnem földig hajló öregkisasszony volt, aki fiatal korában egyszer látta valahol Jenő főherceget, és úgy beleszeretett, hogy egész életére rögeszméjévé vált. Még öreg korában is minden nap írt legalább egy levelet képzelt „vőlegényének", amit aztán a postások természetesen szemétbe dobtak, de az egész Vár csak úgy hívta, hogy a „menyasszony". Hétesztendős koromban kezdtem meg elemi iskolai pályafutásomat, és ugyanebben az esztendőben cseréltük el földszinti lakásunkat az egyik első emeleti lakásra. Ezeknek a napfényben úszó, nagy szobáknak keretében folytak le iskolai éveink és egész ifjúságunk derűs napjai. Nagyapám halála után özvegy nagynéném két, nagyjában velünk egyidős unokafivéremmel a másik emeleti lakásba költözött. Óriási játékok színterévé vált az öreg ház padlástól pincéig, a „török pincéig" is (amelyről nem sejtettük, milyen döntő szerepet fog betölteni egyszer életünknek legtragikusabb időszakában). A ház maga is játékszerünk volt, vaskos falait gáttalan képzeletünk benépesítette mindenféle lényekkel, még állatokkal is. Ney Klára és Kata Ney Ákosné a leányaival 1926 körül 11