Budapest, 1979. (17. évfolyam)

4. szám április - Dr. Ney Klára-Mária: Otthonom

DR. NEY KLÁRA-MÁRIA Otthonom Otthon és itthon, milyen szép magyar kifejezések, hiszen bennük van a nagyobb öszszetartozás lényege is, a hon, amit csak még jobban hangsúlyoz, hogy otthonunkba is hazamegyünk. Ez a kiindulópont mindenhová, és ez a végcél, ahová visszatérünk. E sorokat ugyanabban a szobában írom, ahol bölcsőm is ringott, ugyanazok a bútorok vesznek körül, amelyeket szépapám 150 évvel ezelőtt hozatott ide. Mondhatnám úgy is, hogy a kör itt bezárul. Soha nem laktam máshol, mint az Úri utca 19. sz. házban. Ez az otthonom. Életem négy lényeges korszakában a háznak három különböző pontján laktam. 7 éves koromig ebben a földszinti lakásban, annak is ugyanebben a szobájában; 1944-ig az emeleten; 1944-ben majdnem 8 hétig a pincében; azóta megint ebben a földszinti lakásban. Tágabb (nem is olyan tág) otthonom természetesen az egész Vár, „a" templom a világ minden katedrálisa mellett is számomra csak a Mátyástemplom, a Vár utcáinak, bástyasétányának kövein tettem meg első lépéseimet, itt jártam iskolába, ideláncolt az ostrom, innen indult el minden, ami új és elhatározóan más lett életemben. Szépapám, Leukey Lajos 1827-ben vásárolta meg a házat báró Eötvös Ignác alkancellártól, akinek fia, József itt született 1813-ban. Lenkey Lajos unokatestvére volt a Petőfi által is megénekelt Lenkey Jánosnak, az 1849-ben Aradon mártírhalált halt tábornoknak. Azt, hogy szépapám és családja a háznak melyik lakásában lakott, nem tudom, de e házba hozták már azokat a biedermeier bútorokat, amelyek közül két komódnak a hátlapján még ma is rajta van a feladócédula „an Herrn Aloysius von Lenkey" címzéssel. Azt azonban már biztosan tudjuk, hogy leánya, Emma ebbe a lakásba hozta az említett bútorokat (beléjük is égették az L. E. monogrammot). A lakást ő maga írja le 1843-ban vőlegényéhez, Peregriny F.lekhcv. intézett levelében: „Édes, kedves Elekem, tulajdon házunknál van egy kis szálláska, mely 14 év óta egy özvegy ember tulajdonában volt, három csinos szoba az utcára, fa és borpince, garde de manger, onnan is egy kis pince lemegyen, mind igen csinos, és én nem tudom, nekem mindig úgy tetszik, mintha számunkra épült volna (ha Neked mint Úrnak máskép nem tetszik!)." A bútorok tehát már 1843-ban az én mostani „szálláskámra" kerültek, és itt állhattak 1850-ig, amikor is a szép fiatalasszony meghalt, özvegy férje, Peregriny Elek — dédapám — 3 kislányával az emeletre hurcolkodott, ahol egy magán fiúnevelő intézetet tartott fenn. A bútorok egy időre kerültek csak el a házból, amikor Peregriny Jolán férjhez ment Ney Béla nagyapámhoz. Ő csak felesége halála után, 1909-ben költözött viszsza ismét a vári ház egyik emeleti lakásába. Tőle 1912-ben, amikor édesapám, Ney Akos megnősült, a bútorok ismét e földszinti lakásba kerültek. Ettől kezdve a mi szűk családi körünkben folytatódott sorsuk mind a mai napig. Ez így leírva egyszerű és természetes, de már korántsem az, ha meggondoljuk, hogy két világháború, forradalmak játszódtak le közben, hogy a II. világháború alatt a rombadőlt házból apró sérülésekkel kerültek ki, szinte csoda számba menőleg. Ma is betöltik hivatásukat, mert nem csak puszta jelenlétükkel emlékeztetnek az előttünk itt élt generációkra. Hatalmas fiókjaikban őrzik, a Ney Ferenctől örökölt ún. „ereklyeszekrény" mellett, a család tagjainak eredeti kéziratait és nyomtatásban megjelent műveit, albumokat és minden egyéb apróbb emléket. Ennyit a legrégibb családi bútorokról. Ezekhez hozta még édesanyám a század eleji ízlésnek megfelelő, a mai napig elronthatatlanul szilárd, Thék-féle ebédlőbútorát. És még sok mindent, ami már nincs is meg: kicserélődött más holmikkal. Két lakásunk, e mostani és az emeleti is, több kor bútoraiból, tárgyaiból tevődött össze, mindig nagyon szép, harmonikus, meleg ott-Csigó László felvételei honná. Ennek kialakítói és fenntartói természetesen szüleim voltak. Édesapám, ki mint mérnök vasutas, életének jelentős részét hazai és külföldi utakon töltötte, kétszeresen ragaszkodott otthonához, azt számtalanszor átrendezte, tökéletesítette, szépítette. Ugyanezt tette a házzal is. Állandó hibátlan karbantartása mellett modernizáltatta, ahol amit lehetett. (A gáz bevezetése az egész házba, a kifelé nyíló ablakok kicserélése befelé nyílókra, az udvar kertesítése stb., stb.) A ház, az otthon lelke azonban mindig az asszony: így nálunk édesanyám. Ez a kis, leheletszerűen törékeny testű, vasakaratú és szorgalmú asszony, még mikor segítségre bőven tellett is, reggeltől estig dolgozott. Késő öregségéig soha nem láttam tétlenül. Rend volt mindenütt, mindenütt látszón a gondozottság, a szerető óvás. Édesanyámat Jeszenszky Leanak Ney Ákos és Jeszenszky Lea, jegyességük idején 10