Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Kálnoky László, a koporsókísérő bohóc I.

Sírnak, vergődnek, s egy sem él, mire leszáll az alkony. Ki nem elégült szenvedély ül a vércsíkos ajkon, halálveríték-mosta, vékony ősz haj leng sárga koponyákon. Gyászos végű kaland Mi ez a kaland? A kapitalizmusé? A fasizmusé? Az emberfajé? Vagy az egész élővilágé? Nem. Annyira nem általánosíthatjuk az értelmezését, hogy valami biológiai világvégét keressünk benne. Emberi vállalkozás az, amelynek gyászos, sőt gyalázatos végét vizionálja a költő. Kozmikus . . . bármilyen elkoptatott szó ez, Kálnoky verseit lehetetlen e nélkül értelmezni. Egy földgolyónyi szenvedés jajveszékel itt, a többi létezők fenséges közönyétől kísérve. Dél és éjfél A vigasztalanság, a végső reménytelenség akkor is átüt a vers szövetén, ha ismerősebb vidéken jár, ha várost, tájat, emberalakokat, jeleneteket ábrázol. Hogy a verebek rápottyantják emésztésük végtermékét egy úriember eleganciájára — ez a vicclapok világában banálisnak számító humoros esemény. Kálnokynál Riasztó látvány része lesz ugyanez, mégpedig a hőségtől tikkadt kisvárosi korzón: Sétálnak a kinyalt, vidéki dendik, a satnya fákon kopott veréb ül, s lenézi őket: exkrementumát kalapjukra pottyantja, névjegyül. Sárgás fénnyel megvillan a toronygomb; senyved a fű a hőségtől kiégve. Temetés jön sötét drapériákkal, és hullaszag vegyül a nyári légbe. Mint lassú gyilkost, nézem a vidéket, amely bágyasztó mákonyával étet. A nyári délhez címzett verse magasztaló ódaként indul, Kosztolányi Szeptemberi áhítatára emlékeztető kezdősorral, de a kések villanása hamarosan sejteti, hogy a hódolat egy vérszomjas istennőhöz szól, aki minden kultikus tömeggyilkosságnál nagyobbra áhítozik: Ó, nyári dél, tündöklő nyári dél, tedd homlokodra gyémántkoronádat, s vágd testemet, mint a nyárvégi nádat a nádvágók hosszúkás kései. A színhely egy kávéház mükertes terasza, piros csíkozású ponyvák alatt, Budapesten. Egyelőre idilli a nyugalom, de a költő már itt is hullaszagot érez. Sőt rosszabbat: Ez a terasz, e fák: egy perc a béke szigetén, mint mikor a moziban kurtaszoknyás táncosnő lejt vígan a fénysugárban, és már itt a vége, mivel a reklámkép elérte célját. Zsilettpengét vagy fogpasztát ajánl ez a lenge, tündéri szőke lány, de megtanít, hogy minden percet élj át, mereszd szemed, mert eltűnnek sudár lábszárai, s bombázott körutat. Szférák zenéje című verse — halványan utalva Karinthy Faremido-jára — a zene tiszta törvényét magasztalja és siratja: Boldog hangok, tudom, a nagy hazát örökre elvesztettem, hol ti laktok. A földbe gyökereztem, mint a fák, s itt halok meg, hol bűzös emberaklok közül kígyózva csap magasba néha a szenvedés, mint sistergő rakéta. Tréfálni Is tud erről az elveszettségről, kozmikus akasztófahumorral. A Föld mint „tűzrőlpattant gömbölyű kis nőszemély" forog, valcerezik az úri bálteremben, míg egyszer a lendület kipördíti az ajtón: No nézd csak! páncéltörő ágyút, tankot mutat az illanó, az áruló sugár. Dátuma nincs a versnek, de a „béke szigete" sötét iróniája eligazít, hogy 1940-ben írhatta, már háborúban, de még „tekében". Ha a fényes dél csupa fenyegetés, csupa baljóslat, elgondolhatjuk, hogy az éjszaka, a kísértetek órája is meghozza a maga rémeit. A város, ahogy a szívbeteg látja, megváltó halálos rohama előtt egy perccel: Háztömbök-e ott a sötét vonalak? Mit rejthet az éj birodalma? Hány csapda lapul takarója alatt: börtön, kórház, gumicella, hol lángol a szem, s a száj vicsorog, túlcsordul a kínok edénye, s az ablakon át eszelős sikolyok szilánkjai hullnak a mélybe. A hold különös, vöröses ködön át süt, mint a gyilkosok álma; fázik, s komoran burkolja magát vulkánjai rőt hamujába; Éjszaka „Egy modern zsarnokhoz" Ha összeállítanának egyszer egy antológiát magyar költök Hitlernek szánt átkaiból, a korai és elkésett, nyílt és áttételes ítéletekből, fontos és megkülönböztetett helyet kapna köztük Kálnoky verse. Évtizedek távolságából is híven fölidézi az akkori fenyegetettséget. Bár a mai versolvasók erős többsége nem élt még akkor, bizonyos vagyok benne, hogy őket is megborzongatja a vers végítélet-látomása. Éjfélkor városok fölött az ég lobog; gyorsan futó, falánk tűz terjed s szörnyű hő, sárkánytaréj a láng, rekedt vészkürt vonít, megolvadt érc folyik, átforrósul a kő. Ki fél, imába kap, más gázmaszkot ragad, sötét pincéken át botolva lépeget. Az asszonyok jaját elnyelte már a csend, s hallj ik berregni fent az éji gépeket. A közös szenvedésen túl az is tetézi a költő fájdalmát, hogy nincs módja a megtorlásra. Pedig annál a költői tettnél, hogy ezt a verset megírta, többre tartana egy kézzelfogható tettet. Például egy bombát, amit ő maga hajítana a vezéri főhadiszállásra. Vagy egy klasszikus tőrt, amivel szívesen és elszántan ledöfné a fenevadat. Bombát? Tőrt? Még a versét sem juttathatja el oda. Álmodban őrzenek hű testőrezredek. Tőrével el nem ér a bujdosó bitang. Úgy rejt a sűrű éj, mint lomha harci mű, mint egy sötét színű és óriási tank. Mégsem volt teljesen tehetetlen. Nemcsak kézbesíthetetlen versben küldött hóhérkötelet a modern zsarnoknak, hanem segített is azoknak, akiket a zsarnok gyilkos megbízottai közvetlenebbül fenyegettek, mint őt. Kálnoky nem beszél az ellenállásban való részvételéről. Illetve olyan költőien beszél, hogy csak a tüzetes verselemzés derítheti ki, milyen élményeket „bújtatott el" Baka utca című versében. Az első két versszak a városi tájat festi le, s vele a rejtőzködés feszültségét: Megborzongva október szelétől, az üres háztelken fonnyadó gaznövényeket nézem, s az égből esőszínű felhők rongya lóg. Ólomszürke mélabú lepett el. Ó, ki tudná bűvölő ecsettel átszínezni a kopár valót? Sárga ház. Baloldalt áll a gázgyár, nagy kéménye füstjét ontja ránk; udvarunkon vézna macska mászkál; zsémbes albérlők lármája bánt. Elfuthatnál, s itt ragadsz a sárba. Gyűlöld, mint én, gyűlöld ezt a sárga házat, melyben fölvertük tanyánk. Akit itt megszólít: Vas István. Közös élményük okán dedikálta neki a verset, amelyben az én, a te, a ti váltogatása is elárulja, ami az utolsó két sorban lesz világos: hárman élték át a Baka utcában az életveszélyt: egy „bújtató" és két bújtatott: Hárman fuldoklunk e bús pokolban, kénszagú, maró lángok között. Van ebben a versben egy különös, szándéktalan összecsengés. Megkérdeztem Kálnoky Lászlót: ő a vers megírásakor nem tudott róla, sőt ma sem hajlandó adoptálni. De ha én, az olvasó, észrevettem, akkor már van. Fenyeget a törvény bamba ökle. Álmotokban csendőrtoll lobog. — így a hatodik versszak. Aztán a kilencedik versszakban újra jönnek „csendőrök", de csak áthallás formájában, mert a vers egészen mást mond: Bár vihetne egy szigetre vágyam, hol a béke és a csend örök, melynek árnyadó oázisában megnyugodhatnék az üldözött. Nem rím ez, csak távoli sejtelme egy összefüggésnek, ami a versben nincs is ott ( a költő egyedül hiteles tanúsága szerint), de nyelvünkben megvan a csend és a csendőr szó között. A fényes, jól fűtött teremtől lassan messze kerül, és nem veszi észre, hogy maga van már, egymaga! Talpára jégkéreg tapad, fejére fehér hósapka gyűl. Mézsárga, langy tócsák helyett fekete lyukakba lép. És nem veszi észre, míg eszelősen járja szegény, hogy útja egyre fagyasztóbb, egyre sötétebb, úttalan út, mit nem kísér többé soha távolban aranyló fáklyafény. 23