Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Vadas József: Éjszakai napsütésben

Éjszakai napsütésben KOSZTA JÓZSEF KÉPEIRŐL A pályáját nehezen kezdő, csak hosszas keresés után önmagára találó Koszta József müvei kapcsán nem árt megismételni azt a művészettörténeti tényt, amely elválasztja egymástól a régi és a modern művészetet, hogy míg a klasszikus Kalapos önarckép, 1920 k. korok alkotója szinte készen kapta közösségétől az ábrázolandó tematikát (nem kis részben — a műhelyben — a formai eszközöket is), addig a huszadik század művésze sokkal nehezebb helyzetben van. Neki magának kell megtalálnia a megfesteni Vízhordók, 1903. való témakört. Próbálkozások, tévedések és gyötrelmek árán. Mint szinte minden kortársa, az 186i-ben született Koszta is idehaza és külföldön is tanult. Nevezetesen: a budapesti Mintarajziskolában, majd Bécsben és Münchenben. Fontosak voltak ezek a tanulmányai, hiszen másképpen a fényképészinasból nem lehetett volna a század külföldön is jól ismert magyar festője. Döntő jelentőségűek azonban nem ezek az akadémiai stúdiumok voltak, hanem az, ami utána történt. Amikor ugyanis 1896-ban rokonaihoz a Sárrétre látogatott, felfedezte a művészeiét ihlető nagy témát: a paraszti világot. Első falusi témájú képei az átmenetiség jegyeit viselik magukon. Ügy is mondhatnánk: még nem Koszta-festmények. A Hazatérő aratók naturalista eszközöket felhasználó életképszerű megformálása a francia Bastien-Lepage hatását mutatja; a két fiatal lány pihenését ábrázoló idilli Domboldalon a megkésett magyar impresszionizmus nagybányai változatát idézi fel; a Mezőn monumentálissá növelt két földműves pedig Millet parasztábrázolásai közé illeszthető. A világ, ami Kosztát foglalkoztatja, már végleges és jellegzetes: egész további munkássága a parasztemberek mindennapjait örökíti meg. A századfordulón még a nagy elődök és kortársak vezetik ecsetjét munka közben. A század első évtizedének végén, amikor Szentes környékén telepedett le, alakul ki Koszta saját stílusa. A Háromkirályokon és a Mezei munkásokon jelenik meg a fényt és árnyékot hangsúlyozó festésmód. Az erőteljes színek — a tüzes sárgák és vörösek, a komor barnák és kékek — forrása a korabeli francia expresszionista festészet. Koszta színei mintha