Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Major Tamás: Otthonaim

dőszoba ? Megmutatták. A fürdőszoba egyesítette magában a padlást meg a pincét. A szenet a kádban tárolták. M;

t tehettem ? Kivettem a szobát, olcsó volt. És legalább fűtöttek, nem úgy, mint az Akácfa utcában a Három Huszár kocsma fölött. Máról holnapra éltem. A statisztálásért igen keveset fizettek. És bár a Nemzeti Színház volt kezdettől fogva az otthonom, egész pályámon a Nemzeti színésze voltam, nem volt könnyű az indulás. Hevesi Sándor szeretett, értékelt, de hamarosan megbukott. Új igazgató jött: Márkus László. Értett a művészethez, jó igazgató volt, de nem ismert. Mikor megismert, ő is megbukott. Én meg elkeseredésemben beiratkoztam bölcsésznek: magyar— francia szakra. Nem bántam meg ezt a félrelépést, amely persze nem tántorított el eredeti hivatásomtól. Nem bántam meg, mert többek között két olyan egyéniséget ismerhettem meg, mint Horváth János és Eckhardt Sándor. Franciából Rousseau művészeti, színházellenes nézeteiről írtam proszemináriumi dolgozatot, kigúnyolva e jeles szerzőt. A tanársegéd bejelentette a dolgot Eckhardtnak, aki magához hívatott. „Miért jár ide maga egyáltalán ?" kérdezte a rettegett, szigorú professzor. „Professzor úr, Moliére-t fordítok." Akkor fordítottuk le Várkonyi Zoltánnal a Tudós nőket. Eckhardt Sándor eljött az előadásra, utána ő keresett meg, és gratulált. Ettől kezdve semmi gondom nem volt a francia szakon. Persze, a színházhoz hü maradtam. Ódry Árpáddal a főszerepben III. Napóleonról szóló darabot játszottak a Nemzetiben. Nagyajtay Teréz megbetegedett, engem kértek meg a jelmezek megtervezésére. Már akkor is gyűjtöttem a könyveket, és számos francia kiadványom volt. Szerettem a Daumier-illusztrációkat, belőlük állítottam össze a jelmezeket. Fehér fal volt a háttér, előtte kitűnően mutattak a kosztümök, a közönség nyíltszíni tapssal jutalmazta az ötletet, a látványt, én pedig 300 pengőt kaptam a színháztól. Megvalósíthattam dédelgetett álmomat, kiutazhattam Párizsba. Igen ám, de már három éve nem volt bejelentett lakásom, így útlevelet sem kaphattam. Egy Szabó Miklós nevű fiatal — mint később kiderült —, haladó gondolkodású rendőrtiszt segített, és én utaztam vágyaim városába, „Napfényországba". És itt újra a történelem vágott mellbe. Részben a múlt: Ady Párizsa. A szállodákon még kiírások: „Villanyvilágítás", „Hideg-meleg folyóvíz." És a jelen. 1934-et írtunk. Párizs tele volt német emigránssal, akik Hitler elől menekültek át a határon. Párizsnak mind a két arca hatott rám. Hazatértem után kapcsolatot kerestem a munkásmozgalommal. A Népszínház utca 11. sz. alatti lakásban Olty Magdáéknál laktam. Átjártunk a Népszava szerkesztőségébe, hozzánk is jöttek látogatók: Reinitz Béla, Kállai Gyula, Kastell András és mások. Részt vettünk a Történelmi Emlékbizottság szervevolt, az árterülettel, az uszályokkal, melyek után kapaszkodtunk, sőt, ma már félve írom le, átúsztunk alattuk. Itt mindenki tudott úszni. Én is már ötéves koromban vígan lubickoltam a mély vízben. Zsíros kenyér között zöldpaprika, aztán ki a Dunapartra, a Lidóra! Az UTE fauszodájában is otthon éreztük magunkat. Micsoda nevekből állt az UTE vú.ipólócsapata! Németh James, Halasy Olivér . . . S_ilvakéken dideregve figyeltük a „nagyokat", és megtanultunk tőlük valamit, azt, hogy mindenkiben rejtőzik valamiféle képesség. amit kifejleszthet, amiből juttathat a többieknek is. Fiúk voltunk, verekedtünk is. Az újpestiek a megyeri srácokkal. Nem huligánkodás volt ez, inkább afféle lovagi szabályok közé szorított commedia dell'arte, férfias erőpróba, melyet előjáték, nyitány, azaz dramaturgiaiéig tán kevésbé kidolgozott, ám szókincsében sistergően szellemes párbeszéd vezetett be. És ismét a szagok, az ízek! A Duna szaga és a Duna-víz íze! Talabérnak hívták azt az öreg halászt — a neve után akár valamelyik Vörösmarty drámának a hőse is lehetett volna —, akinek a ladikján gyakran beeveztünk a folyó közepére, és a vízmerő lapátból ittunk, ha megszomjaztunk. Olyan volt akkor még a Duna vize, mintha csapból jönne. Olykor egy vontató zörgött el mellettünk, meghimbálta a ladikot, a parti fák némán úsztak tova a napsütésben: az élet és a költészet volt együtt, helyesebben: az élet maga volt a költészet. „Hajósinas koromban, nyáron, a zörgő, vontató Tatáron ..." — Nem véletlen, hogy amikor évtizedekkel később József Attila Flórának c. versét szavaltam, minden gyermekkori emlékem ott ringatódzott bennem, mint a „piros almák", „villogó dinnyék" a sárga árban, és világítottak otthonaim: Újpest meg a Duna. Érettségi után fölvettek a Színiakadémiára. Sikerült a felvételi vizsga, életem új szakasza kezdődött, a régi lezárult. Az otthon tekintetében is. Édesapám — édesanyámmal ellentétben — nem nézte jó szemmel választásomat, magam pedig tudatosan búcsút mondtam a gyermekkornak, önálló akartam lenni, beköltöztem Pestre. Gál Gyula, Fáy Szeréna, Császár Imre volt többek között a tanárom. Ez utóbbi remekül tanította a versmondást, sokat tanultam tőle. Egyébként minden tanár a kedvenc darabját rendezte vizsgaelőadásnak, Gál Gyula például mindig a Szentivánéji álmot. Tetszett az élet, a munka a Színiakadémián, és ez a légkör feledtette a nyomort. Mint legtöbb társam, én is nyomorogtam. Otthonom a színház, a színpad lett. Lakásaim albérletek voltak. Nem pontos a megjelölés: albérlet. Én inkább fantasztikus helyeket mondanék. Kisdiófa utca 3. első emelet. Hárman laktunk, színinövendékek, a felejthetetlen, jószívű Altmann néninél; Juhász József, Bérezi Béla és én. Tüneményes asszony volt. Bizonyára átlátott rajtunk , és magában csak mosolyogta csalafintaságainkat. Ugyanis sokszor nem tudtuk kifizetni a lakbért. Ilyenkor különböző trükkökhöz folyamodtunk. Pl. levelet írtunk saját magunknak nyílt levelezőlapon ilyesfajta szöveggel: „Kedves öcsém, tudatom, hogy most nem tudok pénzt küldeni, de két hét múlva nagyobb összeget kapok kézhez, abból majd bőségesen ..." A lapot Vácon dobattuk be, Altmann néni elolvasta, bólintott: hát nem bánom, maradjanak. Később jóvá tettük bűneinket, a felszabadulás után bőven kárpótoltuk egykori lakásadónőnket az elmaradt lakbérekért. Aztán a Dohány utcai albérlet. Fürdőszobával hirdették. Hol a für-Otthonunkban zésében, ott voltunk a Petőfi-jelvény tervezésénél. Később a Tisza Kálmán tér 16. számú házba költöztünk. Ide jött fel József Attila, az után az emlékezetes könyvnap után, amikor Olty Magdával próbáltuk a Nagyon fáj c. kötetét eladni. Hajnalig mondta saját verseit — gyönyörűen. Majd hirtelen elhallgatott, és zokogni kezdett. Az embernek, színésznek kiváló Olty Magdával megszakadt a kapcsolatunk, én pedig szállodáról szállodára vándoroltam. Többek kö-8 illegális igazolványom