Budapest, 1979. (17. évfolyam)
3. szám március - Major Tamás: Otthonaim
zött laktam a Rákóczi úti Hotel Wienben is, ahol Zoli bohóc is kivett egy szobát. Őt, annyi ember mulattatóját, mert zsidó származású volt, később a nyilasok agyonverték. A politikai jobbratolódás ekkor már nagyon is érezhető volt. A Vasas-matinékon mindig ott ült a kirendelt rendőrtiszt, működött a cenzúra. Hont Ferenc zseniális ötletekkel próbálta kijátszani. Pl. József Attila betiltott, Thomas Mann üdvözlése c. költeményének az első sort adta címül: Mint gyermek . . . Ha a szövegben az a szó szerepelt: „forradalom", úgy gépeitette le: „forr a dalom". És volt még egy ütőkártyánk. A legnagyobb magyar költők verseivel küzdöttünk az embertelenség, a fasizmus ellen. Petőfit, Vörösmartyt, Kölcseyt, Adyt nagy önleleplezés volt betiltani. Ez a szomorú tény egyébként a magyar költészetet dicséri. Ekkor ismertem meg későbbi feleségemet, Beck Juditot, Beck ö. Fülöp lányát. A Vilma királynő úton laktunk Rabinovszky Máriusz házában. Itt tartottunk színpadi és táncpróbákat, munkásakadémiát szerveztünk, közben a Városi Színházban minden hónapban — édesanyám szervezésével és vezetésével — előadtunk egy klasszikus darabot. Radnóti Miklós is részt vett ezeken a próbákon, összejöveteleken, sőt, elvállalta, hogy lefordítja a Vízkeresztet. Sajnos, már nem tudta befejezni a fordítást. A Népligetben a Duda Gyurit olyan folyamatosan játszottuk, ahogy a mozielőadásokat szokás — két napig. Utána betiltották — Hont Ferenc meg én fordítottuk — a tudatos aktualizálás miatt. Báró Classics Gyula államtitkár kihallgatásra rendelt bennünket. „Önök meghamisítják Moliére-t! Hogyan is hívják a darabban szereplő urakat?" Gobbi Hilda mellettem állt, hiába böködtem, nem tudta türtőztetni magát. „Báró Úritök, báró úr." Talán felesleges negjegyeznem, a kihallgatás ezzel be is fejeződött. 1944. március • 19-én délelőtt a Nemzeti Színház előtt egy rendőrtiszt — nem ismertem, a nevét sem tudom — hozzám lépett. — Ne menjen be a színhába, művész úr — mondta. — Sőt, haza se ajánlatos. Kezdődött a bujkálás, hamis papírokkal, számtalan rejtekhelylakással. Mert mindig akadt bátor, segítő kéz. Szervánszky Endréék a Várban adtak helyet. Szervánszky édesapja, nyugdíjas ezredes, a tisztességes emberek naivitásával hördült fel: „Önt üldözik a saját hazájában!" Dávid Gyula is rejtegetett, majd dr. Tariska István bevitt az elmegyógyintézetbe. Ez elég biztonságosnak tűnt, ám egy légiriadó alkalmával hozzám lépett az igazgató, és a nyilas légóparancsnok előtt megkérdezte, ki vagyok. Tariska zavarában azt mondta, hogy egy kolozsvári kolléga. Az igazgató megölelt, konyakkal kínált a pincében a bolondok között, és meginvitált szobájába egy kis „szakmai eszmecserére". Mit lehetett csinálni? Átugrottam a kerítésen, továbbmenekültem. Budán még folytak a harcok, amikor mi már a felszabadult Pesten a Magyar Színházban matinét tartottunk. Felejthetetlen volt. Sergio Failoni vezényelte az Internacionálét, többek között fellépett Székely Mihály, Basilides Mária, Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán, Pásztor János. Éppen Gobbi volt a színpadon, amikor egy német akna áttörte a födémet, szerencsére nem robbant. A nyíláson át hó szállingózott be a színpadra. Nem a hidegét éreztük, a szépségét láttuk. Hihetetlen gyorsan megindult az élet a színházban is. Csónakkal, majd a Mancin, az ideiglenes fahídon Jöttek át a kollégák Budáról. Köztünk volt még Törzs Jenő, Bajor Gizi; kibékült Csortos Gyula és Somlay Arthur, mindenki tette a dolgát, amire hivatása kötelezte. Mai lakásomat még Rajk László közbenjárásával kaptam. A szobákban Beck Ö. Fülöp kisplasztikái, Uitz Béla, Berény Róbert, Dési Hube István képei, társamnak és feleségemnek, Juditnak az alkotásai. Továbbra is tanítok a Főiskolán. Eddig mindig rendezőket tanítottam, az idén először — örömömre — színészeket. Közben fellépek, rendezek, többek közt Kolozsvárt is, meghívott rendezőként. Vagyis, mint elődeim, teszem a dolgomat. Az élet megtanított rá, hogy az eredményért naponta meg kell küzdeni, s mint színész azí is tudom, ugyanaz* a s/erepet nem lehet kétszer ugyanúgy eljátszani, új eszközöket kell keresni a megformáláshoz. A Duna, amelyet Pozsonyi úti lakásom ablakából látok, nemcsak emlékeket idéz fel bennem, nemcsak a történelmet jelenti, hanem az emberi életet, folytonos megújulásra intő jelkép, példa is. 9 Tartuffe szerepében. Beck Judit ra|za