Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - Major Tamás: Otthonaim

zött laktam a Rákóczi úti Hotel Wienben is, ahol Zoli bohóc is ki­vett egy szobát. Őt, annyi ember mulattatóját, mert zsidó származású volt, később a nyilasok agyonver­ték. A politikai jobbratolódás ekkor már nagyon is érezhető volt. A Vasas-matinékon mindig ott ült a kirendelt rendőrtiszt, működött a cenzúra. Hont Ferenc zseniális öt­letekkel próbálta kijátszani. Pl. Jó­zsef Attila betiltott, Thomas Mann üdvözlése c. költeményének az első sort adta címül: Mint gyermek . . . Ha a szövegben az a szó szerepelt: „forradalom", úgy gépeitette le: „forr a dalom". És volt még egy ütő­kártyánk. A legnagyobb magyar költők verseivel küzdöttünk az em­bertelenség, a fasizmus ellen. Pető­fit, Vörösmartyt, Kölcseyt, Adyt nagy önleleplezés volt betiltani. Ez a szo­morú tény egyébként a magyar köl­tészetet dicséri. Ekkor ismertem meg későbbi fele­ségemet, Beck Juditot, Beck ö. Fü­löp lányát. A Vilma királynő úton laktunk Rabinovszky Máriusz házá­ban. Itt tartottunk színpadi és táncpróbákat, munkásakadémiát szer­veztünk, közben a Városi Színház­ban minden hónapban — édesanyám szervezésével és vezetésével — elő­adtunk egy klasszikus darabot. Rad­nóti Miklós is részt vett ezeken a próbákon, összejöveteleken, sőt, el­vállalta, hogy lefordítja a Vízkeresz­tet. Sajnos, már nem tudta befe­jezni a fordítást. A Népligetben a Duda Gyurit olyan folyamatosan játszottuk, ahogy a mozielőadásokat szokás — két napig. Utána betiltották — Hont Ferenc meg én fordítottuk — a tu­datos aktualizálás miatt. Báró Clas­sics Gyula államtitkár kihallgatásra rendelt bennünket. „Önök megha­misítják Moliére-t! Hogyan is hívják a darabban szereplő urakat?" Gobbi Hilda mellettem állt, hiába bököd­tem, nem tudta türtőztetni magát. „Báró Úritök, báró úr." Talán fe­lesleges negjegyeznem, a kihallgatás ezzel be is fejeződött. 1944. március • 19-én délelőtt a Nemzeti Színház előtt egy rendőr­tiszt — nem ismertem, a nevét sem tudom — hozzám lépett. — Ne menjen be a színhába, művész úr — mondta. — Sőt, haza se ajánlatos. Kezdődött a bujkálás, hamis pa­pírokkal, számtalan rejtekhelylakás­sal. Mert mindig akadt bátor, segítő kéz. Szervánszky Endréék a Várban adtak helyet. Szervánszky édesapja, nyugdíjas ezredes, a tisztességes em­berek naivitásával hördült fel: „Önt üldözik a saját hazájában!" Dávid Gyula is rejtegetett, majd dr. Ta­riska István bevitt az elmegyógy­intézetbe. Ez elég biztonságosnak tűnt, ám egy légiriadó alkalmával hozzám lépett az igazgató, és a nyi­las légóparancsnok előtt megkérdez­te, ki vagyok. Tariska zavarában azt mondta, hogy egy kolozsvári kolléga. Az igazgató megölelt, ko­nyakkal kínált a pincében a bolon­dok között, és meginvitált szobájába egy kis „szakmai eszmecserére". Mit lehetett csinálni? Átugrottam a kerítésen, továbbmenekültem. Budán még folytak a harcok, amikor mi már a felszabadult Pesten a Magyar Színházban matinét tar­tottunk. Felejthetetlen volt. Sergio Failoni vezényelte az Internacioná­lét, többek között fellépett Székely Mihály, Basilides Mária, Gobbi Hilda, Várkonyi Zoltán, Pásztor János. Éppen Gobbi volt a szín­padon, amikor egy német akna áttör­te a födémet, szerencsére nem robbant. A nyíláson át hó szállingó­zott be a színpadra. Nem a hide­gét éreztük, a szépségét láttuk. Hihetetlen gyorsan megindult az élet a színházban is. Csónakkal, majd a Mancin, az ideiglenes fahídon Jöt­tek át a kollégák Budáról. Köztünk volt még Törzs Jenő, Bajor Gizi; kibékült Csortos Gyula és Somlay Arthur, mindenki tette a dolgát, amire hivatása kötelezte. Mai lakásomat még Rajk László közbenjárásával kaptam. A szobákban Beck Ö. Fülöp kisplasztikái, Uitz Béla, Berény Ró­bert, Dési Hube István képei, tár­samnak és feleségemnek, Juditnak az alkotásai. Továbbra is tanítok a Főiskolán. Eddig mindig rendezőket tanítottam, az idén először — örö­mömre — színészeket. Közben fellé­pek, rendezek, többek közt Kolozs­várt is, meghívott rendezőként. Vagyis, mint elődeim, teszem a dolgomat. Az élet megtanított rá, hogy az eredményért naponta meg kell küzdeni, s mint színész azí is tudom, ugyanaz* a s/erepet nem lehet kétszer ugyanúgy eljátszani, új eszközöket kell keresni a megformá­láshoz. A Duna, amelyet Pozsonyi úti lakásom ablakából látok, nemcsak emlékeket idéz fel bennem, nem­csak a történelmet jelenti, hanem az emberi életet, folytonos megújulásra intő jelkép, példa is. 9 Tartuffe szerepében. Beck Judit ra|za

Next

/
Thumbnails
Contents