Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - A címlapon: A Nemzeti Múzeum homlokzatának részlete Csigó László felvétele

(Siklós Péter felvétele) A Poisonyi úti lakótelep pillanatban ugyanis szervezett forradalmi tömeg — leszerelt katonák! — mindenütt voltak az országban; és ha olyik helyen előbb léptek, ez csak az egész vállalkozás országos érvényét, az igény általánosságát jelzi. Horthy manipulatív módon próbált éket verni az ország és a főváros közé; tudjuk: nem is egészen eredménytelenül. Budapestet nemcsak vérségi kötelékek fűzik az ország, sőt, azon túl az egész Dunatáj népeihez. Főváros volt ez, még mielőtt egy város és hivatalosan székváros lett volna. Martinovics óta? Kisfaludy Károly óta? A reformkor óta már minden bizonnyal. És nem királyi pátenstől lett főváros, hanem attól, hogy az ország rá figyelt, hozzá igazodott. Szükségből alakulhat ideiglenes kormány másutt is, de „akié Budapest, azé az ország". Olyan rang ez, amely nem kiváltság, hanem felelősség és kötelesség. A fővárosi ranghoz a század elején különleges társadalmi-gazdasági súly is járult: itt összpontosult az ország ipari termelésének és a magyar munkásságnak csaknem hatvan százaléka. Hozzátehetjük, hogy a legképzettebb és legkoncentráltabban szervezett munkásság. És itt voltak a forradalom szellemi műhelyei, miként 1848-ban, úgy 1918—19-ben is. Budapest nélkül nem lett volna forradalom. Harminc év tudatos gazdaságpolitikája megszüntette a főváros aránytalan túlsúlyát; az egykori majdnem hatvan százalékos részesedése a felére csökkent (ami persze volumenében még így is többszöröse az egykorinak). És az általános urbanizálódási folyamat során a vidék jórészt behozta civilizációs és kulturális hátrányát. Volt persze a fővárosnak is pótolnivalója. A nyomortelepek, amelyek az egykori munkaerőpiacon a kínálatot adták, nem tűntek el egycsapásra. Nemcsak arról van itt szó, hogy kilencvenhat városunkban él az ország lakosságának jóval több mint a fele. Jellemzőbb a változásra az általános villamositottság, az utak állapota, és hogy — például — a lakosság 70%-a ma már egészséges, hálózati vizet fogyaszt. Az, hogy ily módon jórészt feltöltődött az az árok, amely korábban a fővárost az országtól elválasztotta, nem csökkentette Budapest különleges jelentőségét és rangját. Itt vannak az országos hatáskörű intézmények, itt a vidéki iparvállalatok jó részének is a központja, a felsőfokú tanintézetek nagy része; s hogy ismét csak egyetlen jellemző adatot idézzünk: a tudományos kutatók 80%-a Budapesten dolgozik. 1919 örökségének letéteményese a budapesti pártmozgalom. A főváros 5200 pártalapszervezetében kereken 210 ezer kommunista van, a budapesti dolgozók 14,5 százaléka. 44 százalék munkás, ugyancsak 44 százalék rendelkezik érettségi, illetve szakmunkás bizonyítvánnyal, 21 százalék diplomával. 30—60 éves a párttagság háromnegyed része; alacsony — 7,5 százalék — a fiatalok száma, ami elsősorban az egyetemi és főiskolai tagfelvételi munka nehézkességét jelzi. A párttagság 80 százalékának van pártmegbízatása. A budapesti kommunisták vezető szerepet vállalnak a brigádmozgalomban, a különféle tömegszervezetekben, ható körükre — ami számmal ugyan nehezen jellemezhető — mégiscsak rávilágít talán egy adat: a folyó tanévben Budapesten 400 ezren vesznek részt politikai oktatásban, 180 ezren pártoktatásban. Ma a pártoktatás különböző fokozatai és formái általában érdekesek, színvonalasak, bonyolult bel- és világpolitikai viszonyok közepette alapos műveltséget és árnyalt tájékoztatást nyújtanak. Nyilvánvaló, hogy elsősorban a párt egyesíti a maga tagságában a lakosság leginkább közéleti érdeklődésű, a közösségért leginkább tenni, vállalni kész elemeit. Miben járulnak hozzá a budapesti kommunisták a demokratizmus — és sajátságosan a munkahelyi, üzemi demokratizmus — kialakulásához és érvényesüléséhez? összetett a válasz. Egyrészt társadalmunk — egyebek közt üzemeink — demokratizmusának továbbfejlesztése ma már nem jogok, intézményes keretek, formák gyarapításán múlik, hanem a jogokkal való élni tudáson. Tartalmi, minőségi kérdéssé vált. Másrészt: mostanság látjuk, nem volt könnyű túljutni azon a bizonyos „hajrá" — korszakon. Amikor a több egyértelműen egyenlő volt a jobbal. Tehát: hajrá, „termelj többet, jobban élsz", mindenből többet — például —, még a munkaalkalomból is többet, és az egyben jobb is. Ma? Mindenki dolgozhatik, a legnagyobb hiánycikk éppen a munkaerő — látszatra legalábbis —, de már csöppet sem biztos, hogy a több egyben jobb is. Hiszen van, ahol a több csak a ráfizetést növeli, mert nem kell, mert elavult, mert ha — mondjuk — kell is a világpiacon, árban alig hozza be a benne levő importanyagok költségét. Tehát a több — néha rosszabb. Vagyis: a demokratizmus mindig is feltételezi a sokoldalú, alapos tájékoztatást és tájékozottságot. Mai helyzetünkben ahhoz, hogy a dolgozók demokratikus beleszólása valóban értékes, érvényes és hatékony lehessen az üzemekben, nagyon alapos és kínkrét közgazdasági — hazai és nemzetközi piaci tájékozottságra van szükség. Magyarország — harmincnégy év munkájával — felküzdötte magát a közepesen fejlett országok kategóriájába. Van mire büszkék legyünk. Ugyanakkor azonban vannak üzemeink, amelyek az állami dotációt sem tudják visszafizetni, gyártmányaink, amelyeket áron alul sem tudunk eladni. A szinte nevetséges példák sorát lehetne felhozni a pazarlásra, energiával, anyaggal 2