Budapest, 1979. (17. évfolyam)

3. szám március - A címlapon: A Nemzeti Múzeum homlokzatának részlete Csigó László felvétele

— s ami a legdrágább — munkaerővel. Az 1979-es év terve és költségvetése, mondhatnánk, fordulatot jelentene, ha ezt a szót, hogy „fordulat", alkalmazni lehetne a következetességre. Végtére is takarékosságról, minőségről, hatékonyságról, gazdaságosságról nem először beszélünk, valamint arról sem, hogy a bérek és a nyereségrészesedések a realizált eredményt tükrözzék a végzett munka arányában. Köztudomású gazdaságunk rendkívüli nyitottsága, és az is, hogy a világpiaci cserearányok változása nekünk mintegy 20 százalékos veszteséget hozott 1973-hoz képest. A hatékonyság nem kielégítő fejlődése és a túlzott méretű felhalmozás miatt nőtt meg a nemzeti jövedelem növeléséhez szükséges kemény valuta-hányad. Egyszázalékos emelkedéséhez 1,85%-kal több keményvaluta szükséges. Külkereskedelmi mérlegünkben ez deficitet okoz. Ahhoz, hogy ne következzék be visszaesés, hogy tehát az elért eredményeinket szilárdan tartani tudjuk, s rájuk tovább építhessünk, az 1979-es évben az eddiginél szigorúbb követelményeket kell a gazdálkodó szervekkel szemben támasztanunk, pontosabban: az eddiginél szigorúbban kell érvényt szereznünk ezeknek a követelményeknek. Tudjuk, hogy a csoportérdek sokszor állt a népgazdasági érdek útjába, a központi irányítás is sokszor dobott mentőkötelet arra érdemtelen vállalatoknak, és ez a „kiegyenlítősdi" végtére mindannyiunknak sokba került. Most ennek véget kell vetnünk. A mezőnyt ez nyilvánvalóan széthúzza majd: azok előtt a vállalatok előtt nyílik szabad pálya, amelyek gazdaságosan termelnek versenyképes minőséget; lesznek vállalatok, amelyek belső tartalékaik mozgósításával, új gyártmányokkal meg fognak állni a lábukon; lesz rá eset, hogy a termelés nem gazdaságos ugyan, de a termék nélkülözhetetlen, itt jöhet szóba a központi támogatás; és nyilván lesznek vállalatok, amelyekről bebizonyul, hogy nem életrevalók: átadják kapacitásukat, és felszabadítják a munkaerőt érdemesebb célra. Nagyon következetes felelősséggel kell itt eljárnunk. Emberséggel, de engedmények nélkül! Szocialista országban az üzemi demokrácia nem a tulajdonossal szemben kivívott beleszólási jog. Nálunk maga a tulajdonos, a dolgozó nép gyakorolja a maga jogait az üzemben is. Felelősséggel a maga szűkebb közössége iránt, de a nagyobb közösség, az egész nép iránt is. Országos kitekintés, népgazdasági gondolkodás, pontos tájékoztatás és tájékozottság nélkül, ösztönösen most is csak a lokális érdek kerülne előtérbe. Pedig ez az 1979-es korrekció csak a különböző szintű irányítók és a termelés első vonalában állók, vagyis a munkások, együttes, közös cselekvésével valósítható meg. Megérthetjük ebből, milyen sok függ itt az üzemekben dolgozó kommunisták tudásától és helytállásától. Persze, a gazdasági fejlődést a társadalom együttes teljesítménye határozza meg. Vagyis a közvetlen termelésben dolgozókon túl a szakemberképzés, az oktatás, a kulturális és egészségügyi ellátás, az ügyintézés, a szolgáltatások, a közrend — és így tovább, mindez együtt alakítja az ország gazdasági helyzetét. Azért szólunk erről, nehogy bárki azt higgye, hogy a most előttünk álló tennivalók csak a közvetlen termelésben dolgozókra várnak! Hogyan hat, milyen irányban és eredménnyel az a 210 ezer kommunista a budapesti közmorálra? Számokkal ez megint csak nem mérhető. — Egy azonban tény: a tagkönyvcsere alkalmával, amikor a pártvezetőségek minden egyes kommunistával elbeszélgettek, a morális kérdések nagyon nagy súllyal szerepeltek. A kényes igazságérzet és a tiszta közerkölcsök igénye nyilvánvalóan nagyon erős. Persze, becsapnánk magunkat, ha azt mondanánk: minden egyes kommunista a személyes példájával is erősíti ezt az igazságérzetet és növeli a morális igényt. De azt nyugodtan elmondhatjuk, hogy nagy többségük igen. Hogy tehát a párt nemcsak a politika iránt leginkább érdeklődőket és közéleti aktivitást vállalókat egyesíti, hanem ugyanezek természetszerűen a közmorál iránt is fogékonyak és cselekvésre készek. A párt küldetése a dolgozó ember szolgálata. Az állami tervezésben egy fejezet az életszínvonal. De a pártmunkában ez nem egy fejezet a többi közt, hanem ez a lényeg, ez a célja, ez az értelme az egész munkának. Valamennyien azért lettünk kommunisták, hogy a dolgozók emberhez méltó életéért, anyagi-szellemi felemeléséért harcoljunk. Az élet jobb színvonaláért, ami — tudjuk — a létbiztonságtól a művelődésen, állampolgári jogokon át a környezetvédelemig nagyon sok mindent jelent. A fővárosi kommunisták helytállása méltónak bizonyult mindig az 1919-es örökséghez. A pesti emberek munkája jelentős mértékben járult hozzá eddig is az ország haladásához. Budapest meghatározója volt az egész ország politikai közhangulatának. Most az a feladat áll előttük, hogy a fővárosban koncentrálódott nagy anyagi és szellemi kapacitásokat az eddiginél jobban hasznosítsák. Nem könnyű, de nem is lehetetlen próbatétel. Tudatában kell lennünk ugyanis, hogy nemcsak a feladatok lettek nagyobbak, de az erőnk is sokkalta több annál, amit eddig a fejlődés szolgálatába állítottunk! Készen áll a reális terv, kezünkben a lehetőség. A kommunisták egyetakarásával és példamutatásával, minden szervezett erő összefogásával, színvonalas, kitartó munkával meg fogjuk oldani ezt az 1979-es leckét is. És gazdag erőforrásunk lesz a tradíció is, az 1919-es ragyogó 133 napnak mind mélyebben megértett, eleven emléke. 109