Budapest, 1978. (16. évfolyam)

2. szám február - Dr. Bartke István: Még egyszer az iparfejlesztésről

FÓRUM Dr. Bartke István: Még egyszer az A Budapest folyóirat a közelmúltban két cikket publikált, amelyek a főváros és agglomerációjának különböző kiemelt szempontok alapján értékelt fejlődését viszonyítják az ország többi részét, illetőleg a gazdaságilag kevésbé fejlett területeket jellemző növekedéshez. Dr. Fodor Lászlónak „A budapesti ipar fejlesztése a beruházások tükrében" c. írása (1977. december) a főváros fejlesztésnek visszafogását és az ebből eredő kedvezőtlen hatásokat hangsúlyozva tesz kritikai megállapításokat a területfejlesztési politikára. Dr. Bada Gyula viszont „Túlzsúfolt főváros —- kiüresedő Alföld" c. cikkében (1978. január) az Alföld fejlesztési gondjait helyezve előtérbe, nem tartja kielégítőnek a vidéki területek gazdasági növekedésének meggyorsítására tett erőfeszitéseket. Olyan aggodalmakat hangoztat, hogy az Alföld népességének nagyobb hányadát a budapesti agglomeráció fogja magába szívni. A két szerző tehát homlokegyenest ellentétes következtetésekre jut. Mint hozzászóló abból indulok ki, hogy az ország gazdaságának területi szerkezete egységes egész. A Budapest-probléma nem tárgyalható a kevésbé fejlett vidéki területek fejlesztési feladatainak érdemi vizsgálata nélkül. Másrészt viszont a vidék fejlesztése sem ragadható ki az országos összefüggésből, a fejlesztés mértéke nem csupán az emberi akarattól, hanem elsősorban az objektív társadalmi-gazdasági feltételektől függ. Ezért álláspontom és következtetéseim nem mindenben fognak megegyezni a két szerző véleményével. Az egyenlőtlen növekedés tendenciája a termelőerők területi megoszlásában is érvényesül. Mind a szocialista, mind pedig a tőkés országok tapasztalataiból levont tanulságok arra utalnak, hogy a területileg egyenlőtlen fejlődés hosszabb időszakokat tekintve — változó irányú. A gazdasági fejlettség alacsony fokán — a gazdasági erőforrások szűkössége miatt a fejlődés az ország viszonylag kevés pontjára (térségére) összpontosul, ami regionálisan differenciálódó növekedést eredményez. A fejlődés későbbi szakaszában a tendencia iránya megváltozik. A fejlesztési források bővülése, a kezdeti növekedési pontok befogadó képességének korlátozottsága miatt a fejlődés fokozatosan kiterjed a korábban elmaradott térségekre, és közeledési irányzat kezd érvényesülni. Ez azt jelenti, hogy lépésről-lépésre csökkennek a gazdasági, életszínvonalbeli és más különbségek az ország egyes területei között. Hazánk a termelési viszonyok szocialista 28 átalakulása után jutott el a gazdasági fejlettség közepes fokára, és ezzel párhuzamosan jöttek létre a feltételek a történelmi örökséget jelentő területi aránytalanságok mérséklésére, a főváros és a vidék — elsősorban a gazdaságilag elmaradott területek - - közötti indokolatlan társadalmi-gazdasági különbségek megszüntetésére. A társadalom- és gazdaságpolitika céljai között főleg az 1960-as évek eleje óta — rendszeresen szerepel a területi aránytalanságok mérséklése, az elmaradott területek — mindenekelőtt az Alföld fokozott gazdasági fejlesztése és a főváros társadalmigazdasági túlsúlyának csökkentése. A termelésben megnyilvánuló közeledést a területek között — bizonyos fáziseltolódással — követte a kevéssé fejlett térségek népességcsökkenésének mérséklődése és az előbbivel párhuzamosan - - esetenként attól viszonylag függetlenül —• a társadalmi szolgáltatások színvonalának közeledése. A termelőerők területi elhelyezkedésének, a területi szerkezet átalakulásának irányzatai tehát Magyarországon is követték, illetőleg követik az általános, nemzetközi tendenciákat. A területfejlesztési politikának nem volt és a jövőben sem lehet reális célja valamifajta általános, voluntarista jellegű egyenlősítés. A területi közelítés feladatait a mindenkori társadalmi-gazdasági feltételekkel összhangban lehet kijelölni úgy, hogy azok megoldása a fő társadalmi célok elérésén túl segítse elő az ország gazdaságának optimális növekedését is. Figyelembe kell venni a területi növekedés olyan objektív törvényszerűségeit is, mint pl. a termelés területileg koncentrált elhelyezésének magas hatékonysági foka. Nem lehet cél tehát az ipar területileg koncentrált elhelyezésének a megszüntetése. Ilyen közelítésben országos érdek a budapesti agglomerációban megtestesülő ipari potenciál optimális továbbfejlesztése. Az optimum azonban nem közelíthető meg egyedül az ipar oldaláról, csak komplex szemléletben alakítható ki. Másrészt viszont vidéken sem szabad az ipart területileg szétszórtan elhelyezni, hanem döntő hányadát viszonylag kevésszámú településre (elsősorban a városokba) kell összpontosítani. Ez nem ellentétes az életkörülmények területi közelítését kitűző társadalompolitikai célokkal sem. A főváros részaránya az országos iparból — az elmúlt két évtized alatt — gyorsuló ütemben csökkent. Az aránycsökkenés úgy ment végbe, hogy az iparban foglalkoztatottak száma Budapesten és országosan is emelkedett az 1960-as évek közepéig, de a fővárosban lassúbb ütemben, mint átlagosan. Az 1960-as évek második felétől kezdve a budapesti ipar munkaerő-felhasználása abszolút számokat tekintve is csökken. 1975-re a foglalkoztatottak számán mért részarány 30 0 alá esett. A tendencia helyessége aligha vitatható. Kérdés azonban, hogy a súlyvesztés mértéke nem túlzott-e, nem veszélyezteti-e termelési célok megoldását, nem mérsékli-e az egyébként lehetséges (országos) gazdasági növekedési ütemet. Kérdés továbbá az is, hogy e tendenciát a budapesti ipar korlátozására tett intézkedések váltották-e ki ? A munkaerő-felhasználáson mért részaránycsökkenés annyiban jelenthet gondot, amennyiben pl. nincs összhangban a termelés egyéb feltételeivel, és feszültség alakul ki a kapacitások és az azokat működtető munkaerő között. Több jel arra mutat, hogy az aránycsökkenés mögött ilyen jelenség is meghúzódik. Ez kétségtelen egyensúly-zavar, amelyet a jövőbeli intenzív-szelektív fejlesztés révén lehet megszüntetni. Oka az ipar által felhasználható munkaerőforrások beszűkülése. E jelenség negatív példán igazolja a fővárosi ipar extenzív fejlesztését illetően, kormányzati szinten hozott korlátozó intézkedéseknek a helyességét, amelyek lényegében a 60-as évek elejétől életben vannak. Ezek nélkül, egyéb tényezőket változatlannak tekintve, ma sokkal nagyobb feszültségek lennének a fővárosi ipar munkaerőellátása terén. A budapesti ipar erőteljes súlyvesztésé ben véleményem szerint - nagyobb szerepet játszottak és játszanak egyéb objektív társadalmi-gazdasági tényezők, mint a korlátozó intézkedések. Ismeretes, hogy ezek elsősorban az új üzemek létesítését kötötték kormányzati engedélyhez, illetőleg a fejlesztés bizonyos (szelektív) irányait jelölték meg. A vállalati szintű extenzív fejlesztést csak kisebb mértékben gátolták. Ez abban a — már említett — tényben is kifejeződik, hogy a 60-as évek közepéig rendszeresen bővült a budapesti ipar munkaerő-felhasználása, a további bővülést pedig a tényleges munkaerőkorlát akadályozta meg. A fővárosi ipart részben jellemző „széttelepüli" törekvést sem elsősorban a korlátozó intézkedések váltották ki. E tendencia összhangban van a területi növekedés feltételeivel és a gazdasági szabályozó-rendszerrel. A vállalatok saját elhatározásából és azok érdekeltsége alapján valósul meg. Az ipari termelés bővítésének jövedelmezőbb módja, ha azt új munkaerő foglalkoztatásá-