Budapest, 1978. (16. évfolyam)

2. szám február - Feszty Masa: Otthonaim

Két évig éltünk ott, és természetesen volt „lakásunk". Azután visszatérvén Pestre, az Ilka utcában szintén csak laktunk — évekig. Gyermekkoromban már jártam Firenzében, azóta is mindig, akár a Goethe versben — Mignon's Lied —, visszavágytam ebbe a szemet tágító és sorsokat formáló városba. Az Ernst múzeumban volt egy jól sikerült gyűjteményes kiállításom, ezután módom nyílt az itáliai útra. Firenzében töltöttem életem legszebb és pályámra nézve legsorsdöntőbb éveit. De otthonom ott se volt. Visszatérve ismét Pestre, laktam a Keleti Károly utcában, majd a Semmelweis utcában. Édesanyám itt halt meg. Egy évig kórházban voltam — ez már majdnem otthon volt. A kórházból jöttem fel végleges, második otthonomba: a Várba. Ez igen, ez otthon! A négyszáz éves ház, a boltívek, a rácsos ablakok, a kilátás a budai hegyekre! Ide, ebbe a milieu-be illenek a régi székek, bútorok, az a kevés, ami az évek során megmaradt. És ide illik leginkább a csodálatos, az egész mennyezetet betöltő, fénycsóvákat szóró velencei vert-vas lámpa. Negyven év óta ez az én munkára ihlető otthonom. De nemcsak maga a lakás. Nem gubódzom be a négy fal közé, nem zárom, nem is zárhatom ki a kinti világot, amelyben élek, amely az enyém is. Otthonom az egész Vár, és bizonyos vagyok benne, hogy ezzel nemcsak én vagyok így, hanem minden Vár-lakó. Otthonom a Mátyás templom, ahová, ha belépek, megelevenedik a történelem: látom a padokban Hunyadi Jánost, Lászlót, Gara Máriát, Mátyás királyt, Rákóczit és annyi nagy magyar elődöt. Otthonom a Halászbástya, a Bástyasétány, ahol minden gyermek mintha az unokám lenne. Otthonom a Tárnok cukrászda, ahol oly jólesik nyáron a fagylalt. Otthonaim a szűk, kedves sikátorok, ahol még ma is felbukkan Jenő alakja, szegény, furcsa, drága Jenőé, akiről Koroda Miklós oly szépen írt örök távozása után.* Mikor ideköltöztem — negv* „ . . . szegény, furcsa, drága Jenő" . . . Megjelenése alapján az idegen holmi „clochard"-nak nézte volna. Pedig: a clochard nem dolgozik; Jenő annál többet, ahol éppen szükség volt rá, segített. A clochard aszociális lény; Jenőnek négyezer közeli hozzátartozója volt. Ezt a vezeték-névtelen öreget saját halottjaként temette el a Vár lakossága. Ilyen is van. A Várban! (Szerk.) ven éve —. csendes, szinte kihalt volt a Vár. Délelőtt még volt valami kis mozgás a minisztériumok miatt, de délután, a néma csendben, ha egy autó végighajtott az utcán, mindenki kinézett: vajon hová megy? És ma? Lárma, dübörgés, autók, autóbuszok tömkelege, bábeli zűrzavar . . . Panaszkodnak is a várbeliek: vége a csendünknek! Én azt mondom ilyenkor: „Vége. Kár. De gondoljunk arra, hogy az a rengeteg idegen ember, aki gyönyörködik a Várban, a kilátásban, a város fekvésében, öt világrészbe viszi el Magyarország és Budapest szépségének a hírét. És ez megéri azt, hogy vége a csendnek." Ez a zajossá vált, élettől pezsgő Vár a második, a végleges otthonom. Ahogy e sorokat írom, körülnézek, és valami furcsát érzek. Szemrehányóan néznek be ablakomon a bükki, mátrai hegyek, a vári szobámból meglepetésül ide hozott kedves régi kis képeim, a szeretetből idevarázsolt gyö-Feszty Masa várbeli otthonában 20