Budapest, 1978. (16. évfolyam)

2. szám február - Feszty Masa: Otthonaim

Ötéves korában Fesrty Hasa Otthonaim Főiskolás korában Vannak boldog, szerencsés emberek, akik még ha hosszú életűek is ugyanabban az otthonban halnak meg, ahol születtek. A Várban, Budán, különösen sok ilyen kegyeltje volt és van a sorsnak. Nekem, sajnos, hosszú életem során sokat kellett vándorolnom. A Budapesten, majd a Münchenben eltöltött két év és a firenzei négy év alatt öszszesen tizenegy lakásban laktam. De ezek csak lakások voltak. Szépek vagy kevésbé szépek, kényelmesek vagy kényelmetlenek, de csak lakások. Otthonom mindössze kettő volt: az első és az utolsó. Első otthonom Itt születtem, a Bajza utcai házban. Ház? Nem. Két művésznek és egy nagy írónak az álma, kompozíciója, mesebeli kis velencei palazzo, idevarázsolva a Canale Grandéból. Mit jelentett egy gyermek fantáziájának az a sok érdekesség, amit maga körül látott! A két kis kőoroszlán a ház homlokzatán levő balkonon; minden ajtón más-más kilincs — szintén Velencéből; vert vasfigurák: nimfa Neptun, gondola, hajós stb. És a szobák! Mindegyik más színű. Édesanyámé kék, az ebédlő bordó, a gyerekszoba rózsaszín. És édesapám műterme! A sok-sok kép, a gyönyörű kőkandalló! Azután a faragott renaissance székek és a vasvitéz! Szüleim hozták velencei nászútjukról, szerencsésen elcsípték ugyanis az utolsó dogé hagyatékának az árverését ... Ez a vasvitéz gyermekkorom réme volt. A műteremből falépcső vezetett fel nevelő nagyapámhoz, aki jobb, bájosabb, szeretőbb nagyapa volt száz vérbelinél. A lépcső fordulójában állt ez a szigorú, ijesztően néma alak. De ha már sietve elcsusszantam mellette, megnyüt előttem a földi paradicsom: nagyapa dolgozószobája. Ide, Jókai Mór dolgozószobájába csak nekem volt állandó jof om és engedélyem a belépésr;. Beléphettem, még ha írt is. Tudta, nem zavarom, mert a boldogságtól szinte megnémulva elbújtam, rendesen az íróasztala alá, és onnan kukucskáltam ki. Bámultam a „csodákat". A főcsoda a kagylógyűjtemény voll. A tenger titkai regéltek meséket a legnagyobb vitrinből. A másikból színes, csillogó, aranyos kis „oszlopok". Sokat törtem a fejem akkor és azóta is: mik lehettek? Hiába kérdeztem Édesanyám, ő sem tudott rájönni. Most, négy évvel ezelőtt, amikor megnyílt a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Jókai-szoba, az örömtől szinte elállt a lélegzetem: viszontláttam a kis oszlopokat! Az ország minden megyéjéből kapott díszoklevelek tokjai voltak, amiket írói jubileumára kapott nagyapám.