Budapest, 1978. (16. évfolyam)

2. szám február - Fejér Gyula: Munkásszállók

A képek a Szobránc utcai munkásszállóban készültek, Siklós Péter felvételei Munkásszállók 150 ezren élnek hazánkban munkásszálláson, családtól, otthontól távol. A fővárosban 55 ezren, bár számuk csökkent az utóbbi években. A tömegszállás igénytelensége helyett teremtett szállodai komfort ma is sok tízezer ember életének a kerete. Volt riadalom Zuglóban, amikor húsz-egynéhány évvel ezelőtt a Szobránc utca nagykiterjedésű grundjain munkához láttak a földgépek és híre ment, hogy két — akkori méretekkel — hatalmas munkásszálló épül. Még be sem fejezték az építkezést, megindult a tiltakozás, panaszosok tucatja kilincselt az illetékeseknél: ,,Odalesz a nyugalmunk". Aztán benépesültek a szállók, s a közeli Tücsök kocsmának meg a Harmadik félidő néven ismert borozónak megújult a törzsközönsége. Akadt dolga a rendőrségnek is nem egyszer a szálló lakói miatt. De ma már többnyire csak a kazánok mindent elárasztó füstje miatt dohognak a környékbeliek, s talán már ezért sem sokáig: ezen a télen már olajjal fűtenek. Délben megindul ételhordóval a kezében a közeli utcák népe a szálló konyhájára: idős emberek és gyesen lévő kismamák. Mindannyian dicsérik a kosztot. A Szobránc utca környékének lakói már tudják, hogy a munkásszálló nem szükséges rossz, hanem a jelenlegi helyzetben a szükséges jónak, az építésnek az alapfeltétele. Nem ártana, ha ezt a tényt társadalmunk egésze tudomásul venné. Gondolunk-e arra, hogy az építőipar egyike a legkedvezőtlenebb feltételek között dolgozó ipari ágazatoknak? Hogy az a 17 ezer épitőmunkás, aki a budapesti munkásszállókban lakik, faluról, tanyáról jött fel szakma nélkül, bizonyítvány nélkül — jelentős részük nem végezte el a nyolc általánost — a bizonytalanba, az ismeretlenbe? Kiszakadtak egy olyan zárt közösségből, amelynek ismerték a normáit, ahol otthon voltak, ahol írni-olvasni tudás nélkül is megvoltak, és feljöttek a nagyvárosba, egészen új körülmények közé. Ezt a kiszakadást a falusi és a városi fejlődés egyaránt követelte. Olyan életformaváltást vállaltak, amely kemény, kialakult egyéniségeket is próbára tesz. De azt is tudnunk kell, hogy nem inni, nem részegeskedni jöttek, hanem dolgozni. Hogy mégis isznak? Ez majdnem természetes. Az életformaváltás hosszú folyamat. Az egyén tudatának a fejlődése kell ahhoz, hogy ne csak úgy-ahogy alkalmazkodjék az új körülményekhez, hanem a magáénak is érezze azokat. Találja meg az egyéniségét nem sértő, hanem kibontakoztató lehetőségeket a munkahelyen és azon kívül. Ha majd rájön, hogy nemcsak talponállóban, ivócimborák közt lehet barátságot, megértést találni, hogy könyv is van a mozi mellett meg színház meg melegvíz, akkor az életformaváltás nem zuhanás, hanem emelkedés lesz. Ehhez azonban nem elég az a belső tartalék, amit ezek a vidékről felkerült munkások hoznak magukkal. Ehhez a feltételeket is meg kell teremteni. Egyik ilyen feltétel a munkásszálló. A szállón belül szigorúan veszik a szabályokat. A hazaérkezőktől a főporlás, Razgha Ernőné a belépőt kéri, még ha név szerint ismeri is őket. Persze, csak akkor, ha valaki nem nyúl automatikusan az igazolvány után. — Sokan laknak itt — mondja. 770-en a két épületben. Mindössze 11 ágy üres. Nem könnyű emberek. Mindannyiunk érdeke, hogy rend legyen. Mert kinek jó, ha valaki becsempészi a cimboráját, aztán kereshetjük, hova lett ez vagy az? Jönnjk az emberek, dünnyögnek valami köszönésfélét a portásnőnek, mutatják az igazolványt, kérik a kulcsot. Megtelik emberekkel az épület. Zsúfolt falu a fővárosban. Messzi szokások gyűjtőhelye, 180 településről. 180 településbe injekciózzák bele az itt tanult viselkedési, gondolkodásbeli új formákat, ha sikerül elsajátíttatni velük. Egy faluban ott a tanács, a rendőrőrs, a különféle szervezetek. A szállóban csak gondnok van és a lakókból választott szállásbizottság. Lászlóné Muhi Katalin a szálló vezetője. Nyugodt asszony, hangja tiszteletet parancsol, pedig alig hallhatóan beszél. — Nézze, amikor hét évvel ezelőtt ideköltöztem a családommal, elsősorban a lakásért vállaltam. Azóta sokszor szidtam magam miatta. Menekültem volna máshova. Az elkeseredés elmúlik, másnap reggel kezdem elölről. Pedig nyaralni sem tudok nyugodtan. Most voltunk Pócsmegyer mellett egy tanyán, s én naponta megtettem két kilométert a postára, hogy telefonáljak. Hazamegyek, mondtam a férjemnek. Mire ő: nem, te pihensz! És tudja hogy a tavalyi szabadságomat vettem ki az idén? A hajdan pedagógusnak készült aszszony munkájának eredményei meglátszanak a szállón s a benne lakókon. Munkaideje lefekvésig tart: szervez, irányít, gondoskodik mindenről, amire szükség van. Őt keresik fel ügyesbajos dolgaikkal a lakók. Irodájában beszélgetek néhányukkal. Savolt József 77 éves kora ellenére még dolgozik. — Pótolhatatlan vagyok — mondja, s hamiskásan hunyorog hozzá. — 1963 óta lakom itt, előtte fűtő volam, aztán más munkára kerültem, az én dolgom a fertőtlenítés. Nincs nekem erről szakmám, de amíg odahaza, Mezőberényben gazdálkodtam, alkalmam volt kitanulni ennek a munkának a fortélyait. Mert amit egyszer megfigyelek, megjegyzem. — Sok a munkája? — Akad. Vagonszámra áll az élelem a raktárban meg a konyhán. Őrizni kell a rágcsálóktól. A szobákban is van tennivaló. Sokszor akkor szólnak csak, ha már nem tudnak aludni a poloskáktól, de ahol én megjelenek, hírmondó sem marad belőlük. — Még mindig dolgozik. Miért? — Meglett volna a tíz évem, de nem törődtem vele, Pedig azt mondták: bal-