Budapest, 1978. (16. évfolyam)

10. szám október - Vargha Balázs: Csurka István grimaszai II.

Csigó László felvétele Irodalmi városképek VARGHA BALÁZS Csurka István grimaszai II. Ugyanaz másképpen Csurkát rögtönző, könnyű kezű írónak tudják a kritikusai. A morózusabbak szerint felületes is, elnagyolja jó ötleteit. Pedig csak felületes olvasója mondhatja őt felületesnek. Közelebbről megnézve inkább a jól leplezett, de kemény szellemi erőfeszítés tűnik elő, amivel végiggondolta, megformálta írásait. A felkészültség egyik próbája: képes-e a prózaíró arra, hogy megírt, befejezett, kiadott műveit vázlatoknak tekintse, tovább írja, átszerkessze, egy szélesebb, teljesebb kompozícióba építse bele. Nem arról van szó, amit humoristák szoktak megcélozni: ugyanaz a téma háromszor-négyszer változtatja műfaját, aszerint, hogy melyik intézményhez nyújtja be szerzője. Nemcsak erről van szó. Ha egy tíz évvel ezelőtt írt elbeszélés és egy ötéves karcolat beválik egy most műsorra tűzött hangjáték magvának, akkor az a két mag jó, csíraképes. De összealkotásukhoz nem kevesebb, inkább több makacs kitartás kell, mint egy új hangjátékötlet kigombolygatásához. Iróiskolán szemináriumi dolgozatnak adhatnák fel: készítsenek a hallgatók épkézláb szinopszist Csurka Az uszálykormányos című elbeszéléséből és Kényszerképzet című látomásából. Mert hogy a kettő messze elkerüli egymást térben, időben, hangulatban, környezetrajzban, az szemmel látható. Elemér, az uszálykormányos, az egyetemen kezdi pályafutását, valamikor a fordulat éve után, de egy mindenképpen szép napon, megbokrosodik, összesértegeti oktatóit, és önérzetesen kivonul a felsőoktatásból. „Idővel aztán sikerült elhelyezkednie a folyamhajózási vállalatnál. Uszálykormányos lett belőle. Naphosszat elüldögélt a sóderral teli uszály végében, és miközben a nap sütötte alaposan megcsappant hasát, ő a hóna alá szorítva a kormánylapát nyelét csak arra ügyelt, hogy az uszály mindig a vezérhajó csapásában haladjon. Nosztalgiák? Érzéki vágyak? Zűrzavarok? Nagyokat sercintett a folyamba. Meg voltak vele elégedve a vállalatnál." A Kényszerképzet monologizáló egyetlen szereplője viszont azzal kezdi, hogy cipőjét pucolja, rátámaszkodva tekintélyes testsúlyának egyrészével az erkély korlátjára. ,,A korlát még ellenáll, noha a ház, amelyben lakom, már elmúlt negyvenéves. Viszont tavalyelőtt tatarozták. Ez okozta a bizonytalanságot; az építőipar teljesítményeibe vetett kétkedés." (Az ilyen paradox nyelvi lelemények, mint a teljesítménybe vetett kétkedés, olyan természetesen tenyésznek Csurka szövegeiben, hogy az olvasó szeme esetleg át is siklik rajta, vagy csak két sorral lejjebb kezd el gyanakodni: mit is olvasott.) A következő pillanatban a korlát reccsen egyet, s a cipőjét pucoló hős ettől fogva zuhan, végletekig lelassított fölvételhez hasonlóan. Csak éppen nem „tűnő életét" pörgeti végig a megnyújtott másodpercek alatt, hanem azon töpreng, hogy a zuhanást hogy lehetne mégis megúszni valahogy. ,,Második emeletről vagyok lezuhanófélben, körülbelül másfél, két másodpercem van még a cselekvésre. Lenézek az udvarra, nincs-e alattam valami kiálló, kemény tárgy, kő, vas, valami nyárs, amibe nem szabad belezuhannom. Nincs. A terep tiszta. Milyen szerencsém van. kz udvart rendben tartják. Ez megnyugtat. Ez alatt az idő alatt hét métert zuhantam, és most már fejjel lefelé vagyok az udvar iránt." Mire a korlát és az erkélydarab dübbenésére kiszaladnak az udvarban működő ktsz nődolgozói, már semmi baj nincs: a hős egy életmentő fa ágába kapaszkodik két kézzel. ,,— De mi az ott a kezében, Uram? — Ja, ez? Ez a sárkefe. A cipőmet tisztítottam. — És akkor hogy fogta meg a faágat ugyanezzel a kezével? Tényleg, hogy fogtam meg a faágat, amikor a sárkefe a kezemben maradt? Ezen a csekélységen bukik meg a kényszerképzet. Állok a szobában, kötöm a nyakkendőmet. Nem is olyan sáros ez a cipő. Nyugodtan kimehetek az utcára így, ahogy vagyok." Persze, ha egy írásnak Kényszerképzet címet ad szerzője, ezzel fenntartja a jogot, 22