Budapest, 1978. (16. évfolyam)

10. szám október - Barta András: Krúdy felfedezése

kellett várnia Krúáynak. (Igaz, erre ő maga adott okot, amikor a századelőn Mikszáth nyomába szegődött, és az anekdotázás révületéből csak nehezen ocsúdott fel.) Mint Münchhausen báró a hidegben berekedt kürtjéből a meleg hatására a hangok, úgy törtek fel — a középkori zsoldosok, Szindbád, Rezeda és Alvinczi érkeztekor — Krúdyból az egyéni téma- és stilusvilág csodálatos hangzatai. De vajon váratlanul megnőtt olvasótábora azt becsülte-e ami valóban eredeti volt megújult írásművészetében? Az apadhatatlan bőséggel áradó asszociációk, hasonlatok, metaforák, a szabadon szárnyaló emlékezet és a fojtott érzékiségű történetek élvezői észrevették-e, hogy önnön kiábrándultságának ad hangot az író a századelő hirtelen meggazdagodott Pestjének félig kritikai,félig nosztalgikus ábrázolásával. Észrevették-e, hogy ebben a „könnyes, drága könyvben''' — ahogy Ady A vörös postakocsit köszöntötte — Krúdy egy sosem volt harmónia illúziójával szembesiti korának diszharmóniáját, reményvesztettségét. Egészen bizonyos: kevesen voltak, akik ezt értékelték regényeiben, elbeszéléseiben. Harmincöt éves volt A vörös postakocsi megjelenésekor — húsz esztendőt élt, dolgozott még, de többé nem fedezték fel. Csak igen kevesen méltányolták az őszirózsás forradalom idején és az ellenforradalom első éveiben irt remekmüveit (Napraforgó, Asszonyságok díja, N. N., Mit látott Vak Béla Szerelemben és Bánatban, Őszi versenyek, Hét bagoly). Szinte némán mentek el bátor hangú publicisztikája mellett, és ugyanígy visszhangtalanok maradtak az élete alkonyán írt klasszikus értékű regények, elbeszélések is (Boldogult urfikoromban, Az élet álom), amelyekben különösen lélekábrázolása mélyült el, és stílusa tisztult le végső rezignációjában. Már csak írók fedezték fel, és könyvét saját költségén kellett kiadnia, hogy megkapja a Baumgarten-, illetve a Rothermere-dijat. A halálát követő két évtizedben a kevesek, az ínyencek írója volt Krúdy; a dogmatizmus kábulatából magához térő irodalomkritika csak az ötvenes évek közepén fedezte fel írásművészetében „egy osztály, egy életmód és életszemlélet — egy irodalmi hagyomány kései, magános hattyúdalá"-t (Sőtér István). 1957-ben, a kétkötetes Szindbáddal útjára indult az első nagyszabású életmű kiadás, és hamarosan nyilvánvalóvá lett: ez a felfedezés immár az utolsó, a végleges. Krúdy müveit azóta tömegek olvassák — ismerik a színpadról, a filmvászonról, a rádióból, a televízió képernyőjéről. Ötször kellett tehát felfedezni eszázadi irodalmunk magányos lovagját, inig művészete közkinccsé válhatott. Ennek az ötödik felfedezésnek lehettem én is egyik szerény részese azzal, hogy bekapcsolódtam az elbeszéléskötetek és a publicisztika válogatásába, megszerkeszthettem az Almoskönyv ötödik és „öregbített" kiadását. Most a második, az előbbinél rendszeresebb és teljesebb, huszonöt kötetre tervezett életmű kiadás sajtó alá rendezésén dolgozom: a hatodik, hetedik és nyolcadik kötet — két regénygyűjtemény és egy elbeszélésválogatás — a centenáriumra jelenik meg. A példányszám az előző életmű sorozat négy-ötszöröse, évente több kötet jelenik meg a sorozaton kívül is, szaporodnak a Krúdyról írt emlékezések és tanulmányok, ma már nincs is magyar olvasó, aki ne ismerné a Szindbád írójának legalább néhány elbeszélését vagy valamelyik regényét. Mégis gyakran feltnerül bennem a kérdés: vajon az igazi Krúdyt szeretik-e, ismerik-e? Vajon nemcsak a stílus művészét, az ábrándos emlékezések íróját, a régi Magyarország krónikását, a magát szigeti magányosságában álomfejtéssel narkotizáló bús lovagot becsüli-e sok olvasó? Felfedeztük-e már azt a Krúdyt is, aki apai családjának dzsentri-múltjából kiemelkedve a magyar középosztály haláltáncát rajzolta, aki hasonmások teremtésével a magtalan, céltalan életek felett mondott nosztalgikus, önkritikus ítéletet, aki eufóriás lelkesedéssel köszöntötte az új életeket, az új eszméket, aki mélységes rokonszenvvel jelenítette meg a kisembereket, aki téma- és stílusváltásokban többször is megújította művészetét. Felfedeztük-e már azt a Krúdyt is, aki pályája delelőjén így írt: „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit nem írtam, csak színhazugságokat." 5 ezzel mintegy programot adva magának: a Purgatóriumig, a Boldogult urfikoromig és Az élet álom elbeszéléseinek tragikus önleleplezéséig egy illúzióit vesztett korszak fájdalmasan igaz krónikáját hagyta az utókorra. A századik születésnap jó alkalom, hogy erre a Krúdyra is felfigyeljünk, hogy az önmagával viaskodó írót is felfedezzük. Barta András A pesti kos^t Szidták, talán még most is szidják őkelmét azok a vidéki és pesti háziasszonyok, akik maguk állnak oda a tűzhelyhöz, a kenyereskemencéhez, a kamara polcához, a zöldségverem ajtajához és a pince gádorába. Azt mondják róla, hogy megrövidítő je, elkeserítője az életnek, nem ismeri azt a bizonyos jó családi ízt, amelynek benne kell lenni minden étel zamatában, a gulyás fűszerében, az egyszerű pörkölt savában, a húsleves párolgásában, a házi kenyér omlósságában. Nem ismeri a szűz, tiszta zsírt, amelyet szellős, árnyas kamrákban tartanak a vidéki házaknál; nem tudja a barackfa parazsát, amely a legjobb bizonyos rostonsültek elkészítéséhez, sem az ákácfa hevesen szeretkező lángját, amely nélkül frissensült nem képzelhető; de még csak a szőlővenyige magasra röppenő lángnyelvét sem, amely így szüret táján azért van, hogy felvidámítsa a legzártabb szíveket, és megfőzze a feketekávét, amely nélkülözhetetlen a zsíros kosztok után. De nem ismeri még a vásári lacikonyhák és egyéb duttyánok messziről jeladó kék füstoszlopát sem, amely a vásárban irányítja azokat, akik jó vásárt csináltak, valamint azokat is, akik megégtek valamely rossz vásár következtében — hogyan ismerhetné hát azokat a szívderítő, jókívánságokkal teli ízeket, amelyek ilyen helyeken feltalálhatók? Nem győzi már követni az úgynevezett háborús szakácskönyvet sem, amelyet a németek találtak ki, mikor szorulni kezdett a kapcájuk, amelyet mi is kénytelen-kelletlen követtünk, amikor nagyhangú emberek kiadták a jelszót, hogy csak akkor nyerhető meg a háború, ha testileg lekoplaljuk, pedig az ország belsejében mindig akadt volna még ennivaló. Hogy a régi szakácskönyvek bőséges utasításairól, kincses feladatairól, két kézzel pazarló tudományairól ne is beszéljünk. A lelkek lassan csak megnyugodnak a háború elmúltával, beforrnak a sebek, de hajh, a konyhák tűzhelyein még mindig azok az elégedetlen, dühös kezek tologatják a karikákat, melyek itt görcsössé elkeseredtek. A kacsák még mindig nem az elhízottságtól bicegnek a pesti konyhán, hanem azért, mert ilyen döcögő járással jöttek a világra. A kakasok már évek óta lemondtak arról a nobilis divatról, hogy a vicces embereket megkukorékoltassák, amikor levesestál fedele alatt az asztalra helyezik őket, hogy utoljára nézzenek majd körül ebben a szép világban. A Bécs felől érkező utasok már hírét hozzák, hogy az egykori császárváros fogadóiban ismét mindenféle különösebb ceremónia nélkül hozza a pincér azokat a világhírű marhahúsokat, amelyeket a magyar pusztákról hajtanak fel. De itt nálunk még mindig ritka olvasmány az újságban az a békebeli hirdetés, amely disznótoros vacsorára, libamáj pástétomra s egyéb jókra invitálná meg a városban járatlan idegent. Igaz, hogy még meleg napok járnak, a szőlőhegyeken szálladoznak azok a füstök, amelyek a vidám vendégsereget, valamint a szabadban főtt ételeket jelentik, pirosló levélzetű, külső korcsmai verandákon nézik pirosló borukat a szerelmesek, akik nagyon szeretnek ily messzi verandákon helyet foglalni. Igénytelen, a nyárból itt felejtkezett csárdákban hallgatja még napos időjárás esetén a telivér pesti ember is a légynek azt a különös, őszies dongását, amellyel búcsúdalát előadja, de már esténként előkívánkoznak a nők ékszerei, hogy másvilágias nyelvükkel megsegítsék a szépséget vagy a szellemet annak dicséretében; szárnyuk nő az estélyi ruháknak, uralkodói rangra vágyakoznak a színházi köpenyegek. Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni azon sem, hogy a sok nélkülözésen átsanyargatott gyomor is jó jelt ád remeteségében, és beleszól a maga követelő hangján az éledező őszi szezonba: — Hol kapni a legjobb kosztot Pesten ? Hol felejtették el leghamarabb a háborút? Hol mérik azokat a gyönyöröket, amelyek bizonyos életkorban a szerelem mámoránál is üdvösebbek, célravezetőbbek ? Hol szunynyasztja a konyha tündére a maga csodatevő kanalával a sebeket, amelyeket bőven osztogat az élet, bár azt mondják, hogy már elmúlt a háború ? Hol üldögél békebeli harmóniában az a bizonyos pesti Pali, akiről azt szeretjük hinni, hogy a másik kabátjában van, holott őt mindnyájan magunkban hurcoljuk ? . . . Hol lehet enni Pesten, amint a régi Pesten ettünk ? (Magyarország, 1924. október 14.) 21