Budapest, 1978. (16. évfolyam)

10. szám október - Károlyi Mihályné: Otthonaim

A tiszadobi kastély sátorként terpeszkedett a pázsit fölött, földig érő hosszú ágaival. A Mátra öreg tölgy- és búkkerdői teljesen meghódítottak. Elszomorított néha, hogy úgy éreztem, Mihály jobban szereti Fótot, mint Parádot. őt ide kevésbé kellemes emlékek fűzték: itt kellett „barátait" szarvasbőgésre vendégül látni, mert így kívánta a hagyomány. Mivel pedig a férjem a női társaságot sokkal jobban kedvelte, mint a férfiakét, és egyáltalán nem talált örömet az állatok megölésében, házasságunk ürügyén most ez alól a kötelezettség alól kimentette magát; szerencsémre ezután meg is lazult kapcsolata legénykori társaságával. Boldogan tapasztaltam, hogy Párád is mást jelent már neki, és csakis a politikai harcok voltak azok, amik otthonunkból elvonták öt. Mikor egyedül maradtam, sokat olvastam, főként orosz irodalmat, Dosztojevszkijt és Tolsztojt, történelmi könyveket és Adyverseket. Tervezgettem, miként tudnám az elmaradott Párád falut időszerű szociális intézményekkel kiemelni nyomorúságából. De a falu rokonszenvét nem nyertem cl jószándékommal. A pap is ellenem fordult: nincs itt szükség sem óvodára, sem orvosra. Ha már segíteni akarok, adományozzak inkább új ablakokat a templomnak. Nagyon felháborított, amikor megtudtam: a férfilakosság azzal fenyegetőzik, hogy kiverik az óvónőt a faluból. így az első illúzióm színes luftballonja elrepült az égbe, és minden maradt a régiben. Kislányommal, Évával, Ádám fiammal és Corával, a farkaskutyával az udvaron játszadoztunk. Vagy elhajtottam a lovaskocsit Sasvárra, elkerékpároztam a Sándor-rétre, a Tarna völgyébe, ahol nem zavart senki, még a házvezetőnő sem, és gondolataimba mélyedve feküdtem a magas fűben. A parádi fürdőbe soha nem tettem be a lábamat. Nem is vettem tudomást róla. Pedig tudtam „csodatevő" kúrájáról, hiszen sokszor hallottam az anekdotát apósomról, Károlyi Gyuláról és Mihály édesanyjáról, Georgináról. Párizsban jártuk-A parádi kastély hitbizomány örökösének születését, de férjem lányt kívánt, s ez a kívánsága teljesült. Az utolsó nyáron az összeomlás előtt, egy éjszaka megszólalt a vészharang: a fürdő egyik szállodájában tűz ütött ki. Átrohantunk, s a tűzoltókkal közösen cipeltük a vízzel teli vödröket. Titkon, bűnös lelkiismerettel arra gondoltam: nem is lenne olyan nagy szerencsétlenség, ha leégne az egész fürdő, és végre egyedül Rippl-Rónai József rajza édesanyámról Nővéreimmel (én csíkos ruhában) ban fölkerestek egy híres nőgyógyászt kezelés végett. Az orvos franciáknak hitte őket, és azt a tanácsot adta, hogy ha meg tudják engedni maguknak, menjenek egy igen messzi helyre, Magyarországra, ahol a híres parádi forrás vize csodákat művel. Első terhességem idején a család nagy reményekkel várta a élveznénk Párád szépségeit! De azért buzgón segítettem oltani, a személyzet nagy rosszallására. Ez az izgalmas éjszaka mintha hírnöke lett volna a közelálló katasztrófának. Mióta hazajöttem, 1962 óta, kétszer látogattam meg Parádot. Akárhogy is kerestem, nem találtam meg a múlt emlékeit az átépített szobákban. Csak a kert,