Budapest, 1978. (16. évfolyam)

10. szám október - Károlyi Mihályné: Otthonaim

Leánykori képem KÁROLYI MIHÁLYNÉ HÓNAIM A könyvtárszobám emlékszem, ötéves lehettem, amikor az első szobában meglátogattam Kája húgomat, egynapos korában.) Szüleimtől teljesen elválasztva éltünk. Itt zajlottak le harcaink nevelőinkkel, itt húzták fel cipőnket a szobalányok, kefélték hajunkat, és folyatták a fürdővizet, hogy a kis „kontesszeknek" semmi dolgunk ne legyen. Mi meg azzal igyekeztünk múlatni az időt, hogy fejből megtanultuk az egymás után következő boltosok feliratait a Fő utcában, és versenyeztünk, ki tudja leggyorsabban, tévedés nélkül elsorolni őket. Többnyire Boji nővérem (Pallavicini Györgyné) volt a nyertes. Kétszer naponta a rakparton kellett sétálnunk a nevelőnőkkel, szélben és viharban, hóban és esőben, nekem bánatomra egyedül, mert nővéreim jóval idősebbek, Kája meg fiatalabb volt nálam. Az unalmat sikerült elűznöm, ha karikámat verhettem, vagy egy színes luftballont madzagon tarthattam. Néha kiszabadult a kezemből; olyankor könnyes szemmel követtem, míg mind magasabbra szállva eltűnt örökre — miként későbbi életemben az illúziók. Atyám halála után anyám eladta a 9. számú házat, és a család átköltözött a szomszédba, if j. Andrássy Gyula (Duci bácsi) házába, amely eredetileg nagyapámnak, a monarchia külügyminiszterének otthona volt. Leánya, Batthyány Lajosné, Ilona néni, ott lakott családjával „bevonulásunkig". Ez a rakparti ház maradt otthonom, amíg férjhez nem mentem. If j. Andrássy Gyula ott tartotta értékes festményeit, híres műgyűjteményét. Lakása valóságos múzeum volt: Rembrandt önarcképe, Tizian: Madonna gyermekével, Sebastiano del Piombo: Krisztus a keresztet hordva a vállán (ma a Szépművészeti Múzeumban), Turner: Naplemente, Lawrence: Két gyermekfej, Canaletto, Millet, Corot, Daubigny, Courbet, francia impreszszionisták képei függtek a falakon vagy álltak állványokon, villannyal megvilágítva. Súlyos ajtók bronz figurákkal, amelyekbe, ha beleakadtunk, hetekig viseltük testünkön nyomát. A falakon is lógtak perzsaszőnyegek. Alacsony kerevetek, sok színes párnával: itt ittuk a törökös kávét. Nagy a család és a rokonság, mindig sok vendég volt, köztük nagybátyám politikai hívei. Az első emeleten a nagy, fekete erkély a Dunára nézett, lármásan csengető villamosok felett; nyáron ott ültünk napernyő alatt, onnan hangzottak el 1914 nyarán harcra buzdító beszédek a Szerbiába készülő első ezredeknek. És onnan figyeltem nemsokára a tutajokat, amelyek a sebesülteket hozták a fővárosba. Vörös olasz márványból készült a lépcsőház: ott vittek a mentők egy kis revolvergolyóval a szívem felett. Ott integettem vigaszt az angol nevelőnőnek és a kis síró szobalánynak. Csupa emlék! Ott jegyeztem el magamat, és oda járt esténként a 32-es villamoson, az 1914-es világháború első hónapjaiban Károlyi Mihály, amikor Bordeaux-ból hazaérkezett, amerikai útja után. Onnan mentünk a Mátyás-templomba esküvőre, majd a Mátrán keresztül viszontagságos úton Parádra. Elhagytam a Margit rakparti otthonomat örökre. Férjem a házat a Horthy által elkobzott vagyon visszaadásakor, 1947-ben Andrássy nővéreimtől megvásárolta nekem. Ma a Hazafias Népfront tulajdona. Összes otthonaim közül még Tiszadobot is beleértve, ahol születtem Párádhoz ragaszkodtam legjobban; pedig kastélya csöppet sem volt szép. Stílus nélküli, múlt századi ház; de a kényelmesen berendezett szobák, a vidám, virágos csinsz (gyöngyvászon) behuzatú búto rok és ablakfüggönyök, a kai dallóban pattogó tűz, a könny ., párás levegő, a jól ápolt, bőrkötéses könyvek, a padlóviasz illata és a zavartalan együttlét Mihállyal Parádot nekem azonnal otthonossá tette. A hálószobám balkonjáról a Kékes csúcsára láttunk; a lejtőkön, a völggyel szemben, a fiatal bükkfákban találtuk örömünket, amelyeket Mihály ültetett. A nagy japán fenyő 3