Budapest, 1978. (16. évfolyam)

9. szám szeptember - Havas Lujza: „A csavargó báró”

Csavargófej. 1896 körül. Magyar Nemzeti Galéria Verekedés után. 1898 körül. Magyar Nemzeti Galéria Ágrólszakadt. 1900 körül. Magyar Nemzeti Galéria rögződött dolgok és sorsok között tetszés szerint változtathassa meg­figyelőhelyét. Kívülálló volt, „mindenütt és mégis sehol", anélkül, hogy érzé­ketlen lett volna. Szerette a ter­mészetet, és szerette az embere­ket. Meghatóan jó rokona hozzá­tartozóinak, és hűséges barátja a kóborlásai során hozzá szegődöt­teknek. Ha közülük megbetege­dett valamelyik, önfeláldozóan ápolta; mindenét szétosztotta a rászorulók — vagy gyakran az élősködők — között. Sikeres festő korában tömegesen festett tájké­peket, hogy jövedelmét pártfo­goltjaira költse. (Utolsó éveiben a Singer és Wolfner kiadóval kötött szerződése óvta meg az anyagi csődtől.) Tévedés lenne ezek alapján lágyszívű altruistának képzelni. Tudott gúnyos is lenni, és nem hiányzott belőle a néha már ke­gyetlen szenvedély sem. Festé­szete tulajdonképpen e szenve­dély mind tökéletesebb kifejezése felé tör. Tanulóéveiben a század közepének francia tájfestői, a bar­bizoni iskola mesterei — Corot és társai — hatottak rá. A táj valósághoz hű képében ő is érzé­keltetni tudta a látvány keltette hangulatot. Ezek a többnyire sej­telmes világítású, párába burkolt vidékek szürkés-barnás színeikkel még nem tükröznek vad indulato­kat. A 8o-as években tanulta meg azután az impresszionistáktól, hogy a színek nem kötődnek a tár­gyak formájához, hanem tiszta, erőteljes, saját dallamuk van. Megszínesedő festészete azonban nem életörömtől harsog, mint a francia impresszionistáké vagy Szinyei Merse Pálé, hanem még a virágos tavaszi fák rózsaszíneivel és a fölöttük ragyogó ég kékjével

Next

/
Thumbnails
Contents