Budapest, 1978. (16. évfolyam)

9. szám szeptember - Weichinger Károly: Egy építész számvetése

szakmai tudásomat. Abban az időben, amikor a „sachlich" funkcionális áramlatába bekapcsolódva igyekeztem keresni a szelídebb eszmei tartalommal is bíró irányzatokat, az építészet és iparművészet minden ágával foglalkoztam. Próbáltam elkerülni a rideg divatirányzatokat, és egyszerűen, az emberi léptéket tiszteletben tartva terveztem. Terveztem bútoroktól kezdve lakó-és középületeket, sőt, a sokféle igényből összetett városrendezéssel is gyakran foglalkoztam. Ezt abban az időben a magyar építészek nem tekintették az építészi hivatáshoz tartozónak. így terveztem meg országos tervpályázat útján, részben egy munkatársammal a pécsi, győri, budafoki, Mátraalján az erőmű melletti lakótelepet és még számos városi területegység rendezését. Már akkor beépítettem városrendezési terveimbe a közlekedés és a zöld területek igényeit, amikor ez még korántsem esett úgy a latba, mint manapság. Itt említem meg, hogy mint a vadászati világkiállítás egyik tervezője, sikerült megszabadítanom a Városligetet a rátelepedő kiállítási pavilonoktól, ennek kapcsán megterveztem az esztétikailag nehezen összhangba foglalható Felvonulási teret, és — sok szempont, igény, lehetőség latolgatásával éppen az esztétikai megoldás miatt — ide, a Városliget szélére javasoltam az új Nemzeti Színház helyét. Már a második világháború előtt igyekeztem önmegtartóztató módon, tehát kerülve az építészeti divatosságot, a feltűnést keltő irányzatokat, józanul, humanista szemlélettel alkotni. Nagy lelki erő kellett ahhoz, hogy amikor lapostetős, sterilen tiszta formaképzéssel tervezett minden „menő" építész, elfogadva az újból a jót, megmaradjak a maradandó értékűség határán belül. Ezen hitvallásom alapján terveztem lakóházakat, iskolákat, templomokat, amelyek közül csak a legnagyobbakat említem: országos pályázat útján Kertész K. Róbert kollégámmal terveztük a pályanyertes Budapesti Központi Városházát, amely a legigényesebb követelmények szerint épült volna föl, és hivatva lett volna arra, hogy a fővárosban szétszórt szolgáltató közintézményeket (út, víz, gáz stb.) is magába foglalja. Sajnos, a második világháború kitörése megakadályozta a felépítését. 1945 januárjában meghívtak a Budapesti Műszaki Egyetem Városrendezési Tanszékének vezetésére, majd később a Középülettervezési Tanszék vezetésével bíztak meg. Szakmai múltam, eredményeim és progresszív gondolkodásom nyomán azt reméltem, révbe jutottam, és komolyabb rendeltetésű megbízatásokat kaphatok. Sajnos, csalódtam. A tanszék fiatalabb dolgozóival számos nagyobb pályázaton vettünk részt, gyakran szép eredménnyel. Hogy csak a jelentősebbeket említsem: megnyertük a Lágymányoson épülő Építész Kar részére hirdetett országos tervpályázatot, a Vigadó mellett építendő, hangversenytermet befogadó épület pályázatát. Ezenkívül megnyertem a moszkvai Mezőgazdasági Kiállítás állandó magyar pavilonjának a pályázatát. Sajnos, mindezekből egyik sem épült fel, pedig tervező alkat lévén sóvárogva vágytam arra, hogy látható épületsorokat hagyjak magam után. Egy alkalommal a legilletékesebb vezetőhöz fordultam tervező megbízatás érdekében. Még ma is fülemben cseng válasza: „ön csak tanítson úgy, ahogy eddig, az nekünk többet ér, mintha tervezne, ami különben is bérfeszültséget okozna a tervező vállalatokba tömörült kollégákkal szemben." Nagyon szomorú szívvel vettem tudomásul kilátástalan helyzetemet. Vigaszom volt, hogy azért éreztem a megbecsülést — 1954-ben Kossuth-díjjal tüntettek ki —, és szerettem a fiatal tehetségeket. Nemcsak oktattam őket, hanem, néha a vasárnapokat is felhasználva, diplomatervüket megbírálva neveltem is. Éreztem, kölcsönös a hatás: tanulnak tőlem, de én is okosodtam egy-egy megjegyzésükből. Úgy érzem, így maradtam fiatal, és csak 75 éves koromban mentem nyugdíjba. Két emberöltőt megérve előrenéző szemléletű tervező lettem, aki talán ösztönösen megsejti az építészet extravaganciákban, gigantomániában, divatosságban, minden áron újat akaró vergődésében a maradandóbb értékűség irányába vezető utat. Vallom: panelekből is lehet szépet építeni, de az építész legyen ott a modellek tervezésénél. Vallom: az építészetben is a legjobb az egyenes út, vagyis a szerkezet és a funkció összhangja, amely olyan tömeghomlokzat alakításokra ad módot, amelyekből egységes, az absztrakt szobrászathoz hasonló élmény alakul ki. Munkásságomat a már említett visszatartott tervezői tevékenység jellemzi. Ehhez hozzájárult tartózkodó, befelé forduló magatartásom. Sohasem törekedtem hivalkodó szereplésre, életem és fent körvonalazott alkotói utam a bizonyság rá. Nem hivalkodásból, inkább az emlékek szépségének a felidézése végett említem külföldi utaimat. Sok meghívást kaptam. Négyszer jártam Észak-Amerikában (Égyesült Államok, Kanada), egy svéd és egy német kollégával együtt zsűriztem az ankarai városrendezési tervet, a városházát, a Kemal mauzóleum tervét, a Szófiában építendő városháza tervének egyedüli külföldi zsűritagja voltam. Előadásokat tartottam a leipzigi, weimari, nyugatberlini és kairói főiskolákon, egyetemeken. Az építészet teljességébe beletartoznak a közgazdasági ismeretek is. Ezekben is képeztem magam. Talán átfogó tevékenységem alapján kértek meg egy afgán és egy egyiptomi, már diplomás építész továbbképzésére, amit szívesen vállaltam. Disszertációjukat sikeresen meg is védték. -p^s hadd dicsekedjem, minek H örülök ma talán a legjobban, miben gyönyörködöm. Az autópálya hídjaiban és a metró állomásaiban. 15 évvel ezelőtt a közben elhunyt dr. Csanády György miniszter felkérésére vállaltam a legnagyobb tervezői vállalatnak, az erősen műszaki vonatkozású feladatokat megoldó UVATERV-nek az eszmei irányítását. így részben javaslataim alapján épültek az M 7-es tájba illesztett pályaszakaszai a karcsú hidakkal. Csendes, inkább beszélgető módon segítettem a hidak elhelyezését, formai alakítását, hogy a pannon táj is nyerjen a kulturált megjelenítéssel. Egyszemélyben írtam ki pályázatot a metróállomások építészeti kialakítására, egyszemélyben bíráltam el azokat, és ültem össze a nagyon megértő tervező kollégákkal az irányelvek egyeztetésére. Az eredmény: ma ezeket az állomásokat Dolgozószobám a külföldiek is elismeréssel emlegetik, tanulmányozzák. 1936 óta lakom a Gellérthegy oldalában, közel a Műegyetemhez. A szép szeretete mellett talán az idővel való küzdelem ösztönzött a műgyűjtésre. Szobraim nem égtek el, de részben eltűntek Budapest ostromakor. A A pécsi pálos templom (1936) Egy leSnyfalui nyaraló intérieurje(1937)