Budapest, 1978. (16. évfolyam)

8. szám augusztus - Mocsáry Lajos—Jászi Oszkár: Levélváltása a nemzetiségi kérdésről. Közli: Litván György

Mocsáry Lajos (Tahin Gyula reprodukciója) Jászi Oszkár (Flesch Bálint reprodukciója) Levélváltás a nemzetiségi kérdésről Az itt következő három levél Jászi Oszkárnak a New York-i Columbia Egyetem Butler Könyvtárában őrzött hagyatékában maradt fenn. Jászi az itthoni politikai levelezésének csak kis hányadát vitte magaval 1919-ben kezdődő s végül élete fogytáig tartó emigrációjába. Mocsary két levelét és a maga válasz-tervezetét azonban gondosan megőrizte, bizonyára, mert különösen büszke volt rájuk. Nem is ok nélkül. Mocsáry levelei azt jelezték, hogy a magyar függetlenségi gondolat és mozgalom ekkorra már elfonnyadt, de meg nem alkuvó, kossuthi áramlatának egyik „utolsó mohikánja" kezet nyújt, sőt mintegy átadja a „stafétabotot" a századelő radikális reformpolitikusának, akit az egész hivatalos Magyarország, s az akkori Függetlenségi Párt vezetőinek többsége is, nemzetellenesnek, hazaárulónak kiáltott ki, nem utolsó sorban éppen e levelekben is emlegetett könyve miatt. Jászi e munkájában — „A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiség, kérdés" — sok év történelmi tanulmányainak, a felvidéki és erdélyi nemzetiségi viszonyok helyszíni tanulmányozásának eredményeit foglalta össze. A mű 1912 tavaszán jelent meg, s azonnal nagy és szenvedélyes visszhangot keltett: Ady a legnagyobb elragadtatással, a konzervatív sajtó viszont fogcsikorgató gyűlölettel írt róla. A könyv széles történelmi távlatban, nemzetközi összehasonlítások alapján tárja fel az erőszakos beolvasztási — magyarosítási — törekvések bűnös hiábavalóságát, és sürgeti, amíg nem késő, a nemzetiségi kérdésnek az egyenjogúság és az autonómia alapján történő demokratikus megoldását. Jászi elküldte könyvét a magyar politikai élet minden olyan vezető alakjának — így például Justh Gyulának, később Károlyi Mihálynak —, akit jóhiszeműnek tartott, s meg akart győzni a kérdés fontosságáról és halaszthatatlanságáról. Tudjuk azonban, hogy lényegében visszautasító válaszokat kapott, még olyan halad« személyiségektől is, amilyen a kolozsvári Apáthy István professzor volt. Annál nagyobb jelentőségű, hogy az öreg, akkor már 86 esztendős Mocsáry felismerte a könyvnek és szerzőjének igazát. Senki nem lehetett nála ebben illetékesebb. Hiszen Mocsáry Lajos (1826—1916) a Függetlenségi Párt egyik alapítója s egy ideig elnöke volt, s éppen a nemzetiségi kérdésben került szembe saját pártjával, az öreg Kossuth szelleméhez hűséges állásfoglalása miatt, s szorult ki a magyar politikai életből. A „Néhány szó a nemzetiségi kérdésről" című, 1886-ban megjelent munkája magányos és, sajnos, pusztába kiáltott szó maradt a kor önelégült magyar közéletében. Igy lett belőle, már a századforduló idején az „andornaki remete",aki azonban hű maradt meggyőződéséhez. Két évvel e levélváltás után, 1914-ben a Galilei Kör által kiadott „Szabadgondolat"-ban írt cikket a nemzetiségekről. Mocsáry természetesen nem mindenben értett egyet Jásziék felfogásával. Paradox módon ugyanis, miközben a nemzetiségi kérdésben a viszonylag leghaladóbb álláspontot képviselte, a 19. századi magyar nemességnek és utódának, a magyar dzsentrinek politikai szerepét határozottan konzervatívan ítélte meg. Első levelében maga is utal Grünwald Bélával folytatott polémiájára. Grünwald ugyanis, akinek munkájából a századforduló radikális és szocialista történeti publicisztikája (így Jászié és Szabó Erviné is) igen sokat merített, Mocsáryval éppen ellentétesen, keményen ostorozta a magyar nemességet, viszont soviniszta volt a nemzetiségi kérdésben. Jászi és társai voltak az elsők, akik feloldották ezt az ellentmondást, és mindkét örökséget — mindkettőnek a pozitív részét — vállalni merték. Litván György Mocsáry Lajos — Jászi Oszkárhoz Andornak, 1912. május 18. Tisztelt barátom! Mindenek előtt engedd meg, hogy azt a baratságos érintkezési módot initiáljam, mellyel éltem jó hosszú időn át a közélet napszámosaival. Bocsáss meg levelemnek szokatlan külalakjáért, hozzá vagyok szokva, így irkálom naplómat, margónak pedig gyakran érezem szükségét. Emiitettem múltkori köszönő levelemben a nálam fennforgó olvasási nehézségeket, ehhez járul most még az is, hogy 3—4 héten át gyakori vendéglátás által leszek igénybe véve, nagyon sokára haladhatna, ha nem sietnék most mindjárt, habár breviter et confuse, megtenni igénytelen észrevételeimet munkád bevezetésében kifejezett kívánságod szerint. Le kellett arról mondanom, hogy a mély és széles betonalapozást (egyelőre legalább) átolvassam. A 265-ik lapig. A múlt század első felében rendkívül érdekelte a közönséget ,,a magyarok eredete". Ez az érdeklődés vitte Tibetbe Körösi Csorna Sándort, Siberiába Reguly Antait, olvastatott el Horvát Istvánnal ötvenezer okmányt, aminthogy ki is sütötte azt, hogy Ádám apánk magyar ember volt. Széchenyi István mindezekre azt a megjegyzést tette: hol tanyáztunk, magunk jószántából jöttünk-e ki Ázsiából vagy kikergettettünk, utóvégre nem túlságosan releváns, elég az, hogy itt vagyunk, s az a kérdés, hogy a tényleges állapot és fennforgó körülmények közt mit csináljunk. Az 50-es évek vége felé magam is foglalkoztam Eötvös „Uralkodó eszmék" munkája kapcsán a nemzetiségi kérdés elméleti részével, azonban mindig csak mint actuális és égető kérdéssel. E szempontból voltam tehát első sorban kíváncsi, midőn impozáns művedet kezembe vettem. Azután, ismét szemkímélésből, brennoltam (?) a terjedelmes statisztikai részt, azt gondolván, hogy egypár százezer lélek vagy egykét értelmiségi százalék ideoda! A köztünk és a nemzetiségek közti viszonyon nem változtat. Kiolvastam, mit a XVII. századról és a Rákóczi forradalomról, szintén még a betonirozás keretében írtál, kíváncsi voltam rá különösen a Courrier Européenben régebben megjelent cikked (Imbroglio) után,1 ezekre még visszatérek. Ami most már a tényleges helyzet constatálását és annak sanálását illeti, egy hajóban evezünk, elvtársak vagyunk, részletek miatt való perbenállás helyett csak örömömet fejezhetem ki a felett, hogy isten mégis „rendel időre férfiakat", hogy egy ilyen caliberű ember, ilyen apparátussal újította fel ismét az innenonnan száz éves ügyet, melyről csakugyan el lehet mondani: 's ist eine alte Geschichte, doch bleibt sie ewig neu2. Helyesen tetted azt is, hogy a nemzetiségi sérelmek rengeteg halmazában való vájkálástól tartózkodtál, nem hiszem, hogy lett volna például Marco Jánosnak olyan olvasója, ki a vidéki jakobinusok viselt dolgainak enumeratióját elolvasta volna. Az a helyes módszer, mely szerint a kényszer-magyarosítást és az oktalan Trefort- és Apponyi-féle népoktatási politikát megróttad; amíg a spontán magyarosodással való megelégedés helyett a magyarosítás lehetőségének és szükséges voltának inputatiója tart, kiapadhatatlan forrása az úton-útfélen elkövetett sérelmeknek. Ennek kárhoztatásában én náladnál tovább mentem, 1886-ban egy külön röpiratban támadtam meg az úgynevezett Közművelődési Egyletek körül támadt mozgalmat. jó iskola, jó közigazgatás és igazságszolgáltatás és nagyszabású, átgondolt gazdasági politika — ezekben fejezed ki minimális programodat, de különös súlyt helyezel az iskolára, és csakis népiskoláról beszélsz. Óhajtottam volna, hogy követeljed pur et simple a Trefort- és Apponyi-féle törvényeknek eltörlését, követeljed azt, hogy állíttassanak nemzetiségi állami népiskolák is, éspedig nemzetiségi nyelvű, az „állami" kifejezést marquírozó feliratokkal. De állíttassanak az 20