Budapest, 1978. (16. évfolyam)

8. szám augusztus - Benedek István: Itt minden ház kertes

tapasztaltam, hogy régtől fogva városi életformához szokott lakosok most kezdik „feltalálni" a falut, a falunak kissé torz és nevetséges változatát, a campingfalut. A campingek eredetileg azt a célt szolgálták, hogy az autós világjáróknak legyen hol felütni egy-két éjszakára a sátrukat, civilizált körülmények közt, tehát mosdóház közelében. Újabban azonban az autós világjárók nagyon sok campingbe egyáltalán nem mehetnek be, vagy csak az árokparton verhetik fel sátrukat, mert a közeli városok polgárai kibérelték vagy megvásárolták a tábor apró parcelláit, ezekben felállították lakókocsijukat, előtte kis kertet alakítanak ki maguknak, virággal, kerti törpével, faragott totemtárgyakkal és persze kerítéssel — nyaranta aztán ebben az újmódi faluban élik nomád életüket. Nagyon kedves szokás, csak épp a faluvá alakult camping elveszti korábbi értelmét, s a világjárás egyre nehezebben megoldhatóvá válik. A civilizáció belső törvénye ez: mindig kitalál valamit önmaga ellen, bízva az emberi leleményességben, amely újat talál ki, ez ellen a civilizáció ismét valamit... és így tovább a végtelenségig. A betonóriások kétségbeejtően egyforma kolosszusainak apró kalitkáiba pedig beköltözik a falu népe. Gémeskút helyett a vízvezeték csapjából kényelmesen kapják a vizet, fürdőszobájuk van meg frizsiderjük, és persze távfűtésük. Modern falu lehetne minden ilyen tömbház, megvan hozzá a közeli ABC-áruház, a gyógyszertár meg az orvosi rendelő, a gyermekjátszótér meg az iskola, bölcsőde is lehetne, de többnyire még nincs; modern falu lehetne, és mégsem az, mert valami hiányzik belőle: a főutca. A függőlegessé tett faluban ugyanis liften közlekednek az emberek, ezáltal nem találkoznak, nem is igen ismerik egymást. Közös múltjuk sincs, közös hagyományrendszerük és persze a munkakörük sem közös, így aztán, ha már ismerik is egymást, miről beszélgetnének? Se irigyelni, se megszólni nem érdemes egymást, pletykázni sincs miről, marad az időjárás, a férfiaknak az előző napi sportszenzáció, a háziasszonyoknak az áremelkedés. Idegenné válnak és közönyössé. Jó ez? Rossz ez? Isten tudja. A falut, mint életformát, megszoktuk sok ezer év aiatt, de nem biztos, hogy ideális életforma. Sok bája és hagyományos értéke mellett könnyű felsorolni az átkait is: a titkos kasztszellemét, a hagyományokkal babonák rögzülését, a látszólag egészséges falusi életmód oly sok egészségtelen, egészségre káros hatását, a szellemi betokozódást, visszamaradást, a szűk látókört és annyi más évezredes maradványt. Most, amikor pár évtized alatt a falvak szemünk láttára ugrottak a fejlődés skáláján ezer évet, nem csodálkozunk azon, de nem is örülünk annak, hogy az ugrás döntően külsőséges: ruhát cseréltek, de kultúra helyett a motor babonázta meg a falut. Lényeget nem lehet oly gyorsan cserélni, mint ruhát váltani; évezredes hagyományt elfelejteni könnyebb, mint a kultúra évezredes fejlődését bepótolni. Szerettem a falusi életet; de könnyű a városi embernek szeretni, aki csak látogatóba tér be, s ha elunta, menekülhet belőle. Mit szerettem benne? Mindazt, ami korszerűtlen, egészségtelen, primitív. A nádtetejű viskókat piciny ablakaikban muskátlival — de a dohos szobákban egyetlen éjszakát sem töltenék szívesen. A népviseletet, ami — valljuk meg — flanc és „státuszszimbólum", mindenesetre a gyári konfekciónál szebb, de nem biztos, hogy praktikusabb és egészségesebb. A baromfiudvart, az istállót, a csordát — messziről, ahová a szaga nem ér el. A gémeskutat, amelynek poshadt vizéből nem innék. A szántás, vetés, aratás, cséplés hangulatát — holott akik egy életen át ezt végzik, idő előtt megrokkannak, beleöregszenek, mint Trézsi, akinél csak öt évvel voltam fiatalabb, aztán hirtelen harminc évvel lett öregebb nálam. Szeretem mindazt, amit az etnográfia most hamarjában igyekszik összegyűjteni az ezeréves múltból, s a józan paraszti ész sajnálkozás nélkül dob el magától, mert ezer évig a sárba ragasztotta. Szerettem még valamit a faluban: a munka tisztességét, becsülését. Lehet, azt mondják erre: hála istennek, a paraszt nem szorul már rá, hogy becsülje a munkát. Felszabadult, lophatja a napot, akár az urak. Házai nem zsindelyes tanyák zsalugáterrel meg döngölt földpadlóval, hanem pallér-ízléssel felhúzott egyforma épületek, cserép- vagy palatetejük van meg rolettájuk, de színük, ízük és illatuk nincs, csak benzinbűzük, a bennük lakók traktorjától meg motorjától. Értik a csíziót, hogyan lehet munka nélkül magasabbra jutni. Ne irigyeljem tőle, ezer évig ág is húzta, most végre eszpresszóba járhat szórakozni, mit fáj ez nekem? Csak vállat vonok az ilyen beszédre, mert a napiopot úrban sem állottam soha. Ez kell nekik, ez kell nektek, legyetek boldogok vele, nem irigylem a hájat senki hasáról, csak azt ne kívánják, tiszteljem érte. Azt a másikat, megfeszülő inaival, tenyerének kérgével, bőrének ráncaival elmaradottsagában is szeretni, tisztelni, becsülni tudtam. Annak sorsa volt meg múltja, ennek motorja van meg jövője; majd ha a jövőből múlt lesz, elválik, megéraemli-e a tiszteletet. Előlegezzem? Engedjék meg, hogy ezen még gondolkozzam, neki úgyis mindegy. * Szóval, itt a Sas-hegyen a mi kis városunkban minden ház kertes. A kertet művelni nem könnyű mesterség, tapasztalásból tudom. Ahogy szolgálót, takarítónőt, bejárónőt nem lehet kapni, úgy kertészt sem, de még amolyan kerti munkást is nehezen, aki egy-egy alkalommal segít felásni a földet, kivágni egy elöregedett fát, javítani a kerítést. Lassan beletanul az ember mindenbe, így abba is, hogy gyep, rózsa és muskátli legyen a kert fő dísze, a falakat repkény meg borostyán borítsa (mesebeszéd, hogy nedves lesz tőle a fal, épp ellenkezőleg: összetartja a hulló vakolatot, még a kibillenő téglákat is), ittott vaíami évelő virág megtűrhető, de arról a pompázó virágoskertről, amelyet reggeltől estig gondozni kell, máskülönben elgazosodik — a dolgos ember eleve mondjon le. A dolgos, mondom, mert a dologtalan, akinek más gondja nincs, elbíbelődhetik szebbnél szebb virágokkal; ám ahogy a madárnyelvű utcákon sétálok, úgy tapasztalom, a többiek is sorra beadták a derekukat, egyre inkább az évelőkre, a zöldelő fákra meg a gyepre fordítják erejüket-idejüket. A híres angol gyepről mondják: nem kell azzal semmi mást csinálni, csak sokáig öntözni — úgy ötszáz évig.. . Tréfának jó, de bizonyos egyebet is kell csinálni vele: kaszálni vagy nyírni. Szégyenszemre áttértem magam is a nyírógépre, bár zaját és bűzét utálom — de a kaszát kiverni már nem tudom, és közel-távol nem is akadtam senkire, aki ennek az ősi mesterségnek értője volna. Pedig milyen egyszerű... csak fiatalabb gerinc kell hozzá. De akinek fiatalabb a dereka, az már nem ver kaszát. No mindegy, így is szép a kert, az enyém is, a szomszédságé is. Elvétve ha akad elgazosodott telek; annak rendszerint több gazdája van, s na már több a tulajdonos, egyik sem gondozza a kertet. Annyian nincsenek, hogy házmestert vagy kertészt tarthatnának; eleinte fogadkoznak, hogy közösen rendben tartják a közöst, aztán előbb az egyik marad el, utána a másik, akkor már megmérgesednek a többiek is, más helyett nem dolgozom — s felveri mindnyájukét a gaz. Nem értek a közgazdaságtanhoz, de azt hiszem, alapvető tanulság ez. Kutyája is van minden háznak, csak a közösöknek nem. Kell itt a kutya, házőrzőnek, s a mi kis városunkban nem dúl ádáz harc a kutyabarátok meg az emberbarátok közt, mint bent a nagyvárosban. Ha a kettő közt választani kell, inkább az emberek, mint a kutyák pártján állok: emeletes bérházakban, kőrengetegben nem engednék kutyát tartani. Emberkínzás és állatkínzás egyszerre. Más a helyzet mifelénk, itt szabadon élnek a kutyák, nem szobában, nem erkélyen, sétáltatni se okvetlen kell őket, kifutkossák magukat a kertben, és ha mégis kisétálunk velük az utcára, a gyerekek sem félnek tőlük, hisz kölcsönösen jól ismerik egymást. Csak persze azt minden kertes-kutyás gazdának tudni kell, hogy a gyep meg a virág nem tűri a kutyát: kipusztul, ha rajta rajcsúroznak. Külön kell választani a kert egy részét; elkereszteltük ezt ebek harmincadjának — itt se virág, se fű, szabad a vásár. Rigók is tartoznak a kerthez, meg vadgerlék. Sajnos, egyre kevesebben. Vagy a sűrűn beépülő telkek miatt költöztek távolabbra, vagy a gyomirtószerek pusztították gyom helyett a madárvilágot, ezt nem tudom, de sajnálom, hogy fogynak. Szép hangjuk ellensúlyozza a motorzajt, a küzdelemben azonban alulmaradtak. Szép és nyugalmas az élet a mi kis városunkban. A szomszédsághoz nem fűz olyan szoros kapcsolat, amilyen a falusiakat egymáshoz, ezért ritka a torzsalkodás; de nem is élünk olyan idegenül egymás mellett, mint a betonvárakban. Hiszek abban, hogy a jövő lakó-létformája a kisváros. A falu idejét múlja, a nagyváros elviselhetetlenné válik, ipari és hivatali központtá alakul; perifériáján kialakulnak vagy újjáélednek a kisvárosok, amelyekben élni is lehet. 17