Budapest, 1978. (16. évfolyam)

7. szám július - Vargha Balázs: Fodor András útjai és módjai I.

mert láttam eszelős fény violáin át is, hogy nem tudunk mást kifeszíteni a kezdet és a vég közé, csak a fölérzö tiltakozást, csak a magunkra vállalt élet merényletét. Az Eötvös Kollégiumtól kapta Fodor András a mesterét és a barátját. A két egyetlent, a pótolhatatlant. Fülep Lajos a művészettörténetnek volt profeszszora, de akik őt mesterüknek tudták (Weöres Sándor is), azok kevesebb művészettörténetet tanultak tőle, mint esztétikát és emberséget. Colin Mason angol zeneesztéta volt, nyelvünk és muzsikánk ismerője. Most már mindketten csak emlékekben és versekben élnek. Kettős rekviemjükben irja: Huszonkét év reflektorán át látom az étteremből jövet a folyosón: „— Olvastam a kis angol cikkét a vonósnégyesekről.. . Hát mondhatom, remek! Nem gondoltam, hogy így értse egy angol Bartókot! —. . . és hogy megtanulta ezt a tatár nyelvet!" Hat év után az esti verandán csillan vissza a megtért, szemüveges kópémosoly: ,,— Igen, mi ketten. Professzor úr, meg én, még tudunk magyarul." beszélgetés Ott, a Kollégiumban járta ki a szellemi hűség és barátság iskoláját. Olyan sikeresen, hogy ma is figyel, segít, vígasztal, számon tart, helyére tesz nagy sokaságot. Főképp kezdő költőket. úgy élek mint egy titkos orvos: többszáz kliens között cikázom összevissza. Diagnózis Ez az irgalmas-szamaritánus gesztus azonban gyanús volna, ha nem volna kiegészítő párja: kíméletlen levágása azoknak, akik méltatlanok lettek egyszer, valamikor a bizalmára. A szelíd Fodor András hova lesz ilyenkor? Ez a Diagnózis című verse például, amelyben az orvosa nevezi őt titkos orvosnak, egy visszataszító embersereglet leltárába csap át: Jöttek az őrültek, a mániások, szklerotikus felejtők, élhetetlen toporgó öncsalók, a paranoiás gyógyíthatatlanok, az önemésztő oszlopszentek, a rosszul idomított janicsár hittevők, az elszánt hazudozók, a látens öngyilkosok — s én szégyenkezve láttam: milyen egészséges vagyok. A poén kedvesen, artisztikusan heinei. De gyönge ahhoz, hogy tartsa a vertet. Hiszen ha ő csak az egészségesek orvosa, a jó magaviseletűek tanára, akkor maga vonja kétségbe ezt a titkos hivatását, S ez nemcsak egyetlen versének ellentmondása. Kollégiumi diákkorától frissen őrzi a szolidaritást és az antiszolidaritást is. Barátaihoz kitárt képvilágú, érzékletes verseket ír, a méltatlanokról azonban bármily indulatosan is, csak elvont, morális ítéletet tud mondani. Ami leginkább a kálvinista gyűlölet-zsoltárok hangját idézi. Ez a két hang egymásnak felel Tilalmas ifjúság című versében: Emlékszel, ahogy kora-nyári este az épület repkényfutotta szárnyas ajtaján kilódulunk a meleg útra ketten? S felénk suhint, megtántorít a súlyos, édes illat: olajfák borzasan, puhán kavargó ágai ezüstlenek az út melletti kertben. Szerelmesek lopóznak imbolyogva. Árnyékok titka sűrüsül a hegyre, mig körűi a karcsú lámpák burka fénybe pattan. S minket kegyetlen fájdalom ínsége űz, sanyargat: a lázas agy, a béna test acsargó szomja, és megyünk, megyünk epesztő bódulatban. Álarc alatt lapít a sanda érdek, fülledt szobákban forr, lobog a csiholt gyűlölet, dühödt tüzébe vetné tisztaságod. S hiába rejted arcodon az undor moccanását, szívedig lát a becstelen, vigyorgón rádkiált: — Pusztulj makacs! Elárult hallgatásod! Ő maga is tudja, s mondja nem egyszer, hogy irgalmatlan kimondani-valók feszítik belülről, s nem akar nyugodtnak, harmonikusnak látszani. Beszélek eztán meztelen szóval, hadd lássátok meg arcomat! Hadd legyen végre teljes a lélek önnön fényében és a vad élet irtózatában is szabad. Fetoldozás De ez már nem esztétikai belátáson múlik. Ha bányász a költő — ahogy Arany írja — itt már az ős sziklát hasogatja, kutatva eleven eret. Történelmi líra A költészettan hajdani kategóriái akkor váltak kidobandó lim-lomokká, mikor a versekben megsűrűsödött a gondolat és az indulat. A poétika tanárai elég későn vették észre, hogy manapság már filozófiai szerelmes verseket, tájleíró ódákat, ditirambikus tankölteményeket írnak a költők. Hogy is lehetne tőlük azt várni, hogy a poétika kutricáiba járjanak verseket fialni, mikor a régi hit szerint is szabadon járnak át téren, időn, mint az üdvözültek lelke. Fodor András szabálytisztelő költőként kezdte. Persze nem Négyesy vagy Greguss poétikája volt a szabály, hanem József Attila. (Ő viszont Csokonai Estvé-jében találta meg ős mintáját a politikaifilozófiai-történelmi indulatú tájversnek.) Decemberi éjfél című versét így kezdi: Zúg, zúg a Vérmező felett, arcomba vágja hajamat a szél, vak, tompa házak partja közt hánykódva reng a sűrű éj. Jobbról fehéren nyíló oszlopok: mozdonyok forró gőze sistereg, — távol az állomás mögül szélbe-bicsakló sípjelek. Kiszámítható, de mégis eredeti — Erdélyi Józse f Lovaspoió a Vérmezőn verséhez képest is — a folytatás: Vállam az éjnek döntve baktatok, szemem a dermedt könnyek ellepik, de küldi, hajtja rám a környezet múltból kisértő képeit: Hozzák a jobbért összeesküvőket, vér üti át a zöld mező gyepét. . . Nézi Vitéz, és megremeg szivében, megérti sorsát, szökni nem elég. És látom úgy, mint egykor iskolánkban: szőnyeg a füvön, nem látszik a vér. Jobb karját égre tartva esküszik a karvalyarcu fővezér. Körötte sorban hetyke katonák és fehér karinges főpapok.. . Bármilyen szép ez az ellentétes szimmetria a fűvel és a vérrel, párlata csupán a történteknek. A történelmi lírától sok szép „leckét", sok idézhető verssort kaptunk az utóbbi két évszázadban. Mégis tüzesebb a tanulság, mikor a történelem közvetlenül lép bele az életünkbe. „Történelmi időket élünk" — ez a frázis olyan alkalmakra illik, mikor a történelem nem minket látogat, hanem más tájakat. Mikor itt tör ránk vagy tör ki a történelem, akkor másformán regisztráljuk. Például igy: A jeges téli virradatban láttam, milyen szánalmas éhező az ember. Álltak a pék előtt a hosszú utcák szűk zeg-zugában topogó sereggel. S mikor a sor végéhez érve visszanéztem, mögöttem, mint a varjú had a koncra háromfelöl-csapódó rebbenéssel már ott nyüzsögtek feketén tolongva. Éhség A fémes város Az antik líra számtalan változatban megénekelte a nagy változást a fémek használatában: a lágy bronz után megtalált vas kemény, erőszakos, népeket irtó uralmát. Pedig milyen ártatlan kis vaskorszak volt az, az újabb, egyre erőszakosabb vaskorszakokhoz képest. Mert jöhet műanyag kor, számológépkor, integrált áramkörök kora, termonukleáris korszak — mindegyikben egyre teljesebb lesz a fémek hegemóniája. És velük együtt a derékszögű formáké és a fülsértő, vad hangoké. A zenére hangolt költő különösképpen észleli, megszenvedi világunk agresszív zajait. Valahol fémes monoton zúgás fűrésze remeg. Valahol hegesztő pisztolyok szúrnak parázsló vasak húsába. Rombolnak, építenek. Valahol gerendák zűrzavara közt keserves tégely: forog az idő. Gazdátlanul kereng fölöttünk egy betonkeverő. Rétegek súlya csikorog, omlik, feszül az emlék tengelyére, de őrzi, védi kínjai edényét, bűnhődött győzelmét a béke. Félálom Egy pillanatra talán úgy is értődhetne ez az utolsó két sor, Hogy társadalmunk bűnhődi a békét, az építést azzal, hogy túlnöveszti agresszív „létesítményeit". Pedig nem errefelé halad a vers. A félálomban hallott zajok belső motívumokká válnak: már nem a betonkeverő csikorog, hanem az emlék tengelye, s a béke itt nem a világnak, hanem a személyiségnek az egyensúlyát jelenti. Tehát az a téma, ami végigkíséri a nyugodt, harmonikus Fodor András költészetét. Éppen a külső-belső átjátszás különbözteti meg ezt a félálom-verset attól a verspenzum-fajtától, amit ma már minden költő kötelezőnek érez: a környezetszennyezési ódától. A fölöttünk kerengő betonkeverő még montázsokon edzett huszadik századi fantáziánkat is megdermeszti szuggesztivitásával. A technika hajrája elidegenít, de vívmányai össze is kapcsolnak embereket, családokat, országokat, földrészeket, égitesteket. Két part között című korai, szabályos ódájában szól erről: Feszül a híd, a testté vált Ígéret. A vaspillérek zsonganak. Köröttem egyre hallom motorok tarkán zörgő vonulását. Kis, tömpeorrú autók riognak ideges hangon. Tolongó terhek, integető vágyak. Amerre fordítom fejem, üzen, lobog a sok jel. Fönt kékbe-pörgö szárnnyal függ, evez, szitakötőként meg-megáll a fürkésző helikopter. Két part között így örvendez az élet, mikor az öklelő erők iveit összerakják, mikor egy percre szédelegve látjuk az értelmetlen semmiben a teljesség diadalát. 2í