Budapest, 1978. (16. évfolyam)
7. szám július - Vargha Balázs: Fodor András útjai és módjai I.
Irodalmi városképek VARGHA BALÁZS Fodor András útjai és módjai I. A Ménesi út Az Eötvös Kollégiumban eltöltött évek minden kollégista életében a legfontosabbak maradnak. Jobban meghatározzák a szellemi röppályát, mint bármilyen más hazai nevelő intézmény. Ezt a Kollégium megtöretésének nemzedéke is vallja. Sőt, ők igazán. Mert utánuk már a semmi következett. Fodor András ebbe az utolsó generációba tartozik. Azóta is látogatják kollégiumi álmok, szépek és rettenetesek. Új kötetében, A bábu véré-ben egy harminc évvel ezelőtti és egy mai vers tiszteli és gyászolja az egykori Kollégiumot. De vajon tudnák-e az olvasók, hova pillant vissza az Útszakasz cimű vers, ha a pontos dátum — Eötvös Kollégium, 1947. november 11. — nem volna ott? Makacs kilincsü szobaajtó nyitja elém a folyosót. A folyosó, e fogalom érint s elárad bennem: süket fényt lógatnak a lámpák, csoszogva futó papucsok dermedt visszhangja tágul és a cementlapok hűvös, síkos közönye ijeszt valami didergő porcogással. A dátum és helyszín birtokában viszont bárki ellenőrizheti, hogy a Ménesi úti nagy házban ma is pontosan ugyanolyan árnyékokat vet a főlépcső korlátja, mint Bartoniek igazgató úr korában vagy pedig harminc éve: A főlépcsőt az állhatatos villamosfények kelletik. A fények, melyek konokan kibújnak minden résen, falak közé hanyatlanak, dőltükben megnyúlt, furcsán vetődő árnyékrácsokat húznak magukkal és a süllyedő lépcsők kősorát hamvasan, hűsen fölkínálják. Mindezt egy újonc kollégista észlelte, aki azt sem tudta még, hogy a mindig zárt, (de gombnyomásra mindig kinyitható) üveges ajtón hogy fog kijutni a Ménesi útra. Ugyanez a dupla üvegajtó, ugyanez a főlépcső rémmé növesztve borul a másik kollégiumi vers fölé (Álom a megalkuvásról): Valahol nyitva volt egy ablak. Kajánul sündörgött körém az őszi lomb füstös szaga Kint a falon mohó folyondár, dalok indája kúszott egyre feljebb: „mun-ká-ra ké-szen in-dulj e-lö-re.. ." „új é-let haj-nal-fé-nyi-re éb-redsz te bol-dog. . ." ámde bent minden néma volt. A ház félelmet kondító nagy kőüreg. Hasábok, kockák, vasrudak, fémgombok, rézcsapok, szellemkezek közt lengő üvegajtók, szőnyegbordákra szívott sima léptek. A vers finoman sugallja az ellentétet a nyitott ablakon behangzó, vulgárisan optimista, induló módjára szótagolt dal és a benti kriptahangulat között. Sok mindent kibontatlanul hagy, csak oldalvást sejtet a vers. Nemcsak a kollégiumi belső helyzetet, hanem a címben jelzett megalkuvást is. De legbelül őbenne is nagy lehetett a zavar, hiszen a vers így kezdődik: Nem emlékszem, miként döntöttem el: meg kell magamat ölnöm. És a sikertelen magaölési kísérlet után is mindössze annyi a megalkuvás, amennyi az élettel elkerülhetetlenül együtt jár:
