Budapest, 1978. (16. évfolyam)

7. szám július - Merényi László: Békemozgalmak 1917/18 fordulóján

Bokányi Dezső beszél a november 25-i gyűlésen (Siklós Péter reprodukciói) tízezrek vettek részt. Háborúellenes felkiáltásoktól visszhangzott Budapest ; több helyen a forradalmat éltették. Január 19-én, a sztrájk második napján ismét népgyűléseket tartottak, összesen több mint százezer résztvevővel. „Budapest harcban álló munkásságának . . . nyilvános népgyűlése a három és fél éves háborús nyomorúság rettenetes súlya alatt tettre kész elszántsággal áll az orosz forradalmi szociáldemokráciának annexiómentes, a népek önrendelkező jogán alapuló békekövetelése és az ausztriai munkásságnak a békéért megindított lelkes harca mellé" — állapította meg a határozat. Ezen a napon összehívták a budapesti szociáldemokrata pártbizalmiakat. Az értekezleten elhatározták, hogy a kormány elé terjesztik a sztrájkolók követeléseit. A munkástanács gondolata is felmerült a tanácskozások során. Weltner Jakab a pártközpont nevében élesen ellenezte ezt. Szerinte nálunk a munkástanács „komikus vázlata volna az oroszországi szovjeteknek." l)r. Rónay Zoltán a pártellenzék nevében szállt vitába Weltnerrel. Hangoztatta, hogy a munkástanács biztosítaná a tömegek demokratikus jogát az ellenőrzésre, „midőn a forradalom kopogtat az ajtókon, ne 10—12 ember csináljon politikát". Ebből is látszik, hogy a pártellenzék nem volt pontosan tisztában a munkástanács szerepével. Főként ellenőrző funkciót tulajdonított neki, nem a forradalom hatalmi szervét látta benne. Volt-e Budapesten munkástanács a sztrájk napjaiban ? A válasz nem olyan egyszerű, összehasonlításul idézzük fel Bécs példáját. Itt január 18—20. között állandóan ülésezett a pártbizalmiak értekezlete. Ez a testület önmagát „munkástanácsnak" nevezte. Budapesten is tanácskoztak a pártbizalmiak január 19—20-án. Lényegében ugyanolyan szervező és agitációs tevékenységet folytattak, mint a bécsiek. Az osztrák főváros analógiája alapján a budapesti testületet is nyugodtan lehetett volna „munkástanácsnak" minősíteni. Nincs azonban adatunk arra, hogy a fővárosi pártbizalmiak értekezlete „munkástanácsnak" nevezte volna magát. Január 20-án délelőtt a Szociáldemokrata Párt nagygyűlést hívott össze az Iparcsarnok elé. „A Körutakon és az Andrássy úton egyre sűrűbb, tömegekben, majd zárt sorokban vonultak fel a munkások . . . impozáns menetben tartottak a Városliget felé" — írta a Népszava tudósítása. A sokaságban feltűnően sok nőt lehetett látni. Várnai Zseni költőnő így emlékezett vissza erre: „— Mikor lesz már vége a háborúnak? — kérdezték jogos haraggal a szegény asszonyok . . . Sírtak és átkozódtak, s mikor a tömeg tüntetve vonult végig a városon, ez az elkeseredett, harcias, elszánt menet nagyrészt asszonyokból és gyerekekből állt." A városligeti gyűlés szónokai a munkásság ismert követeléseit foglalták össze. A nagygyűlés határozata kimondta, hogy aznap a szociáldemokrata párt küldöttsége felkeresi a kormányt és előterjeszti követeléseit, melyre feleletet kér, s „további magatartását ennek a válasznak a tartalmától teszi függővé." A nagy sztrájk napjaiban uralkodó forrongó közhangulatról tudósítanak a munkáslevelek is: „Itt nálunk munkaszünet van és alighanem ki fog törni a belforradalom . . . Már nem bírják a munkások, amit minálunk véghez visznek" — így vélekedett Bíró József erzsébetfalvi lakos. Mosolyt ébresztő a német anyanyelvű, pestszentlőrinci Nagy Kálmántié levele: „Itt van Dalom Fórra." (Azt hitte, hogy a „forradalom" személynév, amelyben — német szokás szerint — fel kell cserélni a vezeték és a keresztnevet . . .) Ezekben a napokban hatalmas rendőri, csendőri és katonai karhatalom összpontosult Budapesten. A tüntetések idején a fegyveres erők figyelték a felvonulás útvonalát. Beavatkozásra azonban nem került sor. Január 20-án a szociáldemokraták küldöttsége felkereste Wekerle Sándor miniszterelnököt. Wekerle — az osztrák kormánnyal egyetértésben — kijelentette, hogy a Monarchia kész a békére. Egyúttal ígéretet tett belpolitikai reformokra is. A Szociáldemokrata Bárt vezetősége úgy vélte, hogy a sztrájk ezzel el is érte célját. Még aznap elhatározta a mozgalom befejezését. A pártbizalmiak testülete is kimondta, hogy 21-én mindenki vegye fel a munkát. A tömegeket meglepte ez a váratlan fordulat. Sokan úgy vélték, s a pártellenzék is azt hirdette, hogy a küzdelmet folytatni kell, amíg bizonytalan ígéretek helyett konkrét eredményeket érnek el. Ezért január 21-én sok budapesti üzemben (köztük a csepeli gyárban) még nem vették fel a munkát. A pártvezetőségnek ez nem tetszett. Buchinger Manó személyesen ment ki Csepelre, hogy a munkásságot a munVa felvételére bírja. Beszédét azonban izgatott közbeszólásokkal, sőt hógolyók dobálásával zavarták meg. „Csak annyit tudtam megállapítani, hogy a tömeg nem kíváncsi arra, amiről én óhajtok beszélni" — emlékezett vissza később Buchinger erre az incidensre. A csepeli mozgalmat végül katonai erővel fojtották el. Mintegy száz esztergályost letartóztattak. A még január 21-én is sztrájkoló üzemekben pedig egy-két nappal később a pártvezetőség nyomására vették fel a munkát. (Január 22-én egyébként ismét összehívták a pártbizalmiak testületét, de az ellenzéki küldötteket kizárták a tanácskozásról . . .) A janviári ausztria—magyarországi tömegsztrájk alaposan megrázkódtatta a monarchiát. Ha a harc folytatódik, esetleg a kormány bukásához vezethetett volna. Mindenképpen nagy hiba volt, hogy a szépen felfelé ívelő mozgalom lendületét megtörték. A pártvezetőség leszerelte a sztrájkot olyan ígéretek fejében, amelyeket a hatalmon levők nem tartottak meg. Még hosszú hónapokig kellett küzdeni azért, hogy véget vessenek a kegyetlen háborúnak. 2!