Budapest, 1978. (16. évfolyam)

7. szám július - Benedek István: A mi kis városunk

BENEDEK ISTVÁN A Ml KIS VÁROSUNK A csigaház . . . Sokat töprengek mostanában azon, csakugyan olyan alapvető fontosságú-e? Van az embernek egy korszaka, amikor ide-oda dobálja az élet vagy az élet helyett a maga kalandvágya, ilyenkor rohangászik a világban, és átmenetileg talán el is feledi, hová tartozik — vagy azt hiszi: mindegy. Aztán egyszerre elfogja a furcsa vonzóerő, amely haza húzza, és ez éppolv megmagyarázhatatlan, mint a vándormadarak vonulása, tengeri halaknak sokezer kilométeres száguldása étlen-szomjan a világ egy rejtélyesen kijelölt pontja felé, amelyről emlékei sem lehetnek. A magyar nyelv különös játéka a többértelműség a haza szóval: hogy egyszerre jelent egy földrajzilag és történelmileg körülhatárolt területet, ahol egy csomó idegen ember él, akiknek másképpen van közük egymáshoz, mint minden más emberhez, akár szeretik egymást, akár gyűlölik; és jelenti az otthont, a házat, a lakást, a családot, végső fokon azt az egyetlen pontot a földkerekségen, ahol én lakom. Aki azt mondja: most pedig hazamegyek, egyértelműen arra az odúra gondol, amelyben él. Nem biztos, hogy szeret ott élni, számára mégis ez a „haza". A szavak játéka folytatódik a honnal. A hon kissé patetikusabb neve a hazának, de az itthon meg az otthon minden költőiség nélkül fejezi ki azt az egyetlen pontot, amely az enyém. Súlyos szó, hogy az enyém: egyszeriben a tulajdon fogalmát kapcsolja a hazához. Ne is tiltakozzunk ellene: igazán csak a magunkét tudjuk szeretni, minden más csupán érdeklődés, erőfeszités vagy áltatás. És persze eszme, eszmény, idea és ideál. Világszabadság! — sóhajtotta Petőfi, és kilehelte a lelkét saját piciny hazájáért. Mindegy is, mekkora, sőt annál nagyobb, minél kisebb. Folyvást zsugorodik, ettől tüzesedik. Aki kivándorolt Amerikába, Európába jön haza. Aki Európában utazik, Magyarországra jön haza. A budapesti Pápáról hazajön, a pápai Budapestről hazamegy. Pestről hazajövök Budára, a Déli vasúttól hazajövök a Sas-hegyre; igazán csak akkor vagyok itthon, ha befordultam az utcánkba, felugat a két kutya, becsukom magam mögött a kertkaput, belépek a tornácra. A csigaházba. + Ez itt a mi kis városunk. Falatnyi az egész, a Lejtő út meg a Hegyalja út közt, néhány madárnevű utca. Sohasem jártam Londonban, mert azt tanultam róla, akkora, mint egy magyar megye, s annyian lakják, mint a mi országunkat — ettől hátrahőköltem, mint a babiloni szörnytől. Később egy regényben bűbájos leírását olvastam azoknak az emberie szabott szigetecskéknek, amelyekből e behemót város áll: szinte zárt kis világok, meghitt utcákkal, vidékiesnek ható házikókkal, amelyeket lonc fut be, a kölykök otthonosan futkosnak a boltos, a patikus meg az iskola közt — mind a sajátjuk —, furcsa vénkisasszonyok lépnek ki a kőkerítések keskeny ajtaján, és szemérmetesen bólintanak a nagvkarimás kalapját megemelő lelkésznek; az autóbusz sofőrje beszól egy pillanatra valamelyik házba, türelmesen kivárják, amíg átadja az üzenetet; egy ember veszekedve kia-