Budapest, 1978. (16. évfolyam)

7. szám július - Benedek István: A mi kis városunk

bál fel a feleségének, már megint nem tette be ezt vagy azt a táskájába — és mindenki tudja, mit nem tett be már megint, mert ez a veszekedés ember meg a felesége is az övék, a táskájával együtt, meg azzal, amit megint kifeledtek belőle. Ezt a Londont megnézném, és csak azért nem nézem meg, mert így is látom: olyan, mint a mi kis városunk, itt a Sas-hegyen. Azt mondják, urbanizálódik a világ, és ha nem mondanák is, láthatja mindenki: óriási egyforma házak épülnek a világ minden táján, hatalmas kockák betonból, bennük kisebb kockák, azokban emberek — a sok kocka együtt a város, és a világméretű folyamat az urbanizálódás. Messziről nézve ijesztő, de közelebbről valószinüleg ezek a kockák is egyénivé, meghitté, sajáttá válnak, és mindenki csak a saját kockájában érzi otthon magát. Mégsem nézem meg a londonokat: a kockák kivülről mind egyformák, beléjük látni nem lehet — s vajon érdemes-e? Csak az írónak érdemes, aki a jelentéktelenben is átéli a jelentőset. Beérem a mi kis városunkkal, a madárnevü utcákkal. Nem különösen szép környék, főként amióta teleépítették ezt is kockaházakkal. Kik? A betolakodók. Mindenki betolakodó, aki később jött, mint a másik; a mi utcánkban lakik egy kilencvenhat éves dédmama — őhozzá képest mindnyájan betolakodók vagyunk. Még emlékszik arra, amikor a múlt század végén azt a házat építették, amelybe mi húsz éve betolakodtunk. Valamikor csak nagyon szegény emberek laktak itt, viskókban. Aztán nagyon gazdagok, villákban. Mostanra nagyjából összerázódott a társaság, a szegények megszedték magukat, a gazdagok összehúzták magukat; egyformák lettünk, olyanok, mint mindenki más. Nem jobbak és nem rosszabbak. Van közöttünk mindenféle népség: gyárigazgató és szerelő, diplomata és szélhámos, orvos és asztalos, még író is van; ismerünk gyerekeket, akiknek a mamáját is ismertük ugyanilyen kisgyerek korában, ugyanígy szaladgált az utcában, csak akkor még nem volt autójuk nekik se, nekünk se. Itt a mi kis városunkban senkit nem mutatnak be senkinek, egy idő múltán az emberek köszönni kezdenek egymásnak, aztán meg-megállnak, egykét szót váltani, ha találkoznak. Az ismerkedés legbiztosabb helye a bolt, ahol előbb-utóbb mindenki megfordul. Üzlet sok van a környéken, de „a bolt" csak egyetlenegy. Olyan, mint a város szíve. Öreg város öreg szíve, olykor infarktust kap, akkor mindnyájan önző aggodalommal figyeljük, hogyan gyógyul ki belőle — vagyis milyen lesz az új boltos, aki a nyugdíjazott helyére kerül. Sohasem irigyeltem senkit a népszerűségéért, csak egyetlen egyszer B. urat, a mindnyájunk sajnálkozására nyugdíjba menő boltost; az történt ugyanis, hogy fél év múlva egy idegen háziasszony megszólított az utcán, és mint édes titkot suttogta a fülembe: — Kérem, mondja meg a feleségének, jövő héttől visszajön B. úr a boltba . . . Mindnyájan éreztük a hír jelentőségét, amely percek alatt szétterjedt a mi kis városunkban. Nem mintha bármi kifogásunk lett volna az utódja ellen, de B. úr mégiscsak más: benne nemcsak azért bízhattunk meg, mert tudtuk, hogy nem csap be; talán a másik sem csapott be, de egyedül B. értette a módját annak, hogy gondoskodjék rólunk-. tudta, kinek, mikor, mire van szüksége, beszerezte és félretette az árut. Nem kellett tartani tőle, mint a környék többi üzletének árusaitól: hogy vajon ma jó kedvük lesz-e, hogy ránk figyelnek-e vagy egymás közt csacsognak, és bennünket figyelemre sem méltatnak, hogy nem csempésznek-e félig romlott cafatokat a sonkaszeletek közé, nem sóznak-e ránk elöregedett árut, rothadó gyümölcsöt. B. úrnál tanultuk meg, hogy a magyar kereskedelem ismeri a hulladék fogalmát, és a boltos nem köteles a hulladékot szétosztani a figyelmetlen vagy bátortalan vevők közt, hanem szépen lekanyarítja az áruról, és elszámolja a főnökségével, mint eladhatatlant. A kereskedelem alapvető etikája ez - csak éppen elszoktunk tőle, B. úr kellett ahhoz, hogy megismerjük az üzleti tisztességet. Sajnos B. úr ismét visszavonult nyugállományba, de mindnyájan bízunk abban, hogy fél évi pihenő után újra a pult mögé lép, és mindnyájan fellélegzünk. * Csak látszólag ilyen egyszerű ez az üzleti etikával. Mert itt van például a gyümölcs. B. úr boltjában nincs gyümölcs, ezért el kell menni a mi kis városunk határában levő üzletbe. Itt már nem „boltos" van, hanem „eladó", akinek a személye sűrűn változik, nem nyugdíjazás miatt, hanem mert az eladókat általában csereberélik. Próbáltam a csereberélés nyitját meglelni, de csak bizonytalan következtetésekre jutottam. Például egyszer egy nagyon jóképű, sudár asszony volt az eladó, magasra tupírozott hajkoronával a fején; tűrhető árut tartott, és nem is csapta be feltűnően a vevőket, ellenben csak a férfiakkal volt hajlandó emberi hangon beszélni, iszonyatos szájával a háziasszonyokat rettegésben tartotta. A környéken őrmester néven emlegették; ez a katonai rangfokozat nagyon tiszteletre méltó lehet a hadseregben, de egy üzletvezetőre semmiképp sem hízelgő. Le is váltották, alighanem az őrmestersége miatt: a központ felismerte, hogy ezzel a modorral magasabb beosztást Tahin Gyula felvételei érdemel, rövidesen viszontláttam egy krisztinavárosi nagy forgalmú üzletben, még magasabbra tupírozott frizurával. Aki a helyébe került, azt galambnak becézték, igazán aranyos volt. Sem a modora, sem az eladott áru ellen nem lehetett senkinek kifogása, mégis nagyon hamar leváltották, s ugyan miért ? Mert csakugyan nem volt hajlandó hulladékot eladni, így aztán a gyümölcs- és főzelékszállítmány háromnegyed részét mindig visszaküldte, mert már félig rohadt állapotban érkezett. A következő eladó oWW elődjének sorsán, nem küldte vissza a romlott árut, megnyerő egyéniségével egy ideig a nyugdíjas férfi vásárlók nyakába varrta míg aztán a háziasszonyok meg nem elégelték, hogy otthon a felét ki kell dobni annak, amit a férjük hoz a boltból. Azóta messzire elkerüljük a tájékát is, a maszekhez járunk. A maszek gyümölcsös már kívül esik a mi kis városunk földrajzi határán, de lélekben hozzánk tartozik. Kettő is van belőle, Piroska meg Zsuzsika. Valószínűleg mind a ketten milliomosok, de meg is érdemlik amellett semmi hasznát nem látják szegények, mert férjükkel együtt látástól vakulásig a boltjukban serénykednek. Érdekes módon náluk senki nem lepődik meg azon, hogy sohasem próbálnak romlott Árut lőcsölni a vásárlóra, és hogy jó a modoruk: olyan drágán adják a gyümölcsöt meg a főzeléket, hogy minden okuk megvan a tisztességre is meg a kedvességre is — és ez a drága áru mégis olcsóbb, mint amit az állami bolt árul, mert semmit sem kell kidobni belőle. Azonkívül Piroskánál találkozni lehet a környék valamennyi Kossuth-díjas színészével, karmesterével, írójával és más közéleti nagyságával. Zsuzsika boltja mellett pedig egy antikvárium van, ahol a maradék pénzét mindig elköltheti" az ember, továbbá egy Háztartási Bolt, am lynek állami személyzete teljesen hozzáidc mult a mi kis városunk kellemes modorához, úgyhogy ott is öröm vásárolni. S ha még megjegyzem, hogy a közelben levő péknél igazán jó kenyeret és csodálatos süteményeket lehet kapni, akkor mindenki beláthatja, hogy a mi kis városunk lakosainak nincs okuk panaszra. 9