Budapest, 1978. (16. évfolyam)

1. szám január - Szabadi Judit: Rippl-Rónai József

lakóit a lakás funkciójában fellépő zavarok, hibák erősen elkedvetlení­tik. Minden tanácsi és egyéb dol­gozónak, adótisztviselőnek tudnia és természetesen val­lania kell, hogy a mai személyi tulaj­donú lakás eredete általában nem a kizsákmányolás, hanem a munka és a takarékos életmód. Azt is tudniuk kell, hogy a szemé­lyi tulajdonú lakások zöme nem a vagyoni gyarapodásra való törekvés okából születik. E lakásokat kamat és törlesztési ráta fizetése terheli, a tulajdonos kezdettől fogva viseli min­den javítás terhét, amelyet a lakás tulajdonosa kizárólag azért kénytelen vállalni, mert más módon semmiféle megfelelő lakáshoz nem juthatna. E tulajdonforma a felszabadulás óta olyan terheket visel, amelyet az IKV-házak bérlői nem is ismernek. Le kell szögezni: ez az ingatlan­típus a nemzeti vagyonnak pontosan olyan integráns része, mint a telek­könyvileg is az állam tulajdonában levő építmények és egyéb állami javak. Végül azt is illik tudni és szem előtt tartani, hogy ezek az állampol­gárok a felszabadulás első percétől olyan terheket vállaltak, amelyek nem hátrányos megkülönböztetést, hanem legalább az állami lakások lakóival azonos fokú megbecsülést indokolnának. Mindezek előrebocsátása után tisz­tában kell lennünk azzal, hogy az állami tulajdonban, tehát IKV keze­lésben lévő lakásingatlan-tulajdon gondozásának van valamilyen, ha nem is jelentőségéhez méltó, szerve­zete, amely a kormányzat meghatá­rozta anyagi-műszaki lehetőségek ha­tárain belül feladataival megbirkózni igyekszik. A személyi tulajdonban levő lakásingatlan-állománynak pilla­natnyilag semmiféle karbantartó, fel­újító szervezete nincs. Kemény hang­súllyal kell ezt megállapítanunk, mert a szövetkezeti lakások karban­tartására, felújítására szervezett, szer­vezendő úgynevezett lakáskarban­tartó szövetkezeti forma az eddigi tapasztalatok szerint aligha lesz egyéb, mint jószándékú elképzelés, amely azonban a gyakorlat próbáját semmi­féle javított változatában sem áll­hatja ki. Miért ? Vetődik fel okkal e kérdés. Az építés-szerelési karbantartó és felújító tevékenység nagy hányada a legfejlettebb építéstechnika és tech­nológia korában is igényes szakmun­ka marad. Ha viszont a karbantartó szervezet kiépítésének és üzemelteté­sének koncepcióját nem erre a fel­ismerésre alapozzuk, hanem a barká­csolás színvonalával beérve egyes szövetkezeti házak, nagyobb tömbök karbantartását, felújítását e szövet­kezetekre kell bíznunk, mindössze annyit érhetünk el, hogy további nagy iskolapénzeket fizetünk le, és nagy késedelemmel ismét lóhalálában kell majd jóvátennünk mulasztáso­kat, amelyeket a kisebb ellenállást választva követtünk el. Tudomásul kell vennünk: villa­telepeken, üdülőhelyeken a földszin­tes vagy éppen néhány lakásos házak apró javító, karbantartó munkái, pl. mázolás, szobafestés, tapétázás barká­csolva, barátokkal, családtagokkal kalákában is elvégezhető. Hogy ez a munka olykor nem üti meg a kisipari teljesítmény mértékét, az a tulajdo­nosok dolga, mindaddig, amíg biz­tonsági, városképi előírásokat nem érintenek. Gondoljunk azonban arra, hogy nálunk egyre nagyobb mértékben 50—100—120 lakásos, gyárilag épí­tett panelházak karbantartásáról, fel­újításáról lesz szó. Ez már műszaki­lag olyan kényes és volumenében is hatalmas feladat, amit csak jól fel­szerelt nagy vállalatok oldhatnak meg, elsőrendű szakirányítással. A szövetkezeti házak karbantartó szövetkezeteiben tömörítendő vagy tömörülő emberek szaktudás híján aligha alkalmasak arra, hogy egy 10 —15 emeletes lakóház tetejére vagy állványzatán akár a második emelet magasságára is odamerészkedné­nek. Aszövetkezeti házak lakói nagy­városokban a legkülönfélébb foglalkozási ágakból verbuvá­lódnak. Akadhat közöttük építő­munkás, de a kiválasztás alapja nem a szakmai összetétel, hanem az igényjogosultság. Tegyük fel, hogy a nagyobb lakótelepekre tervezendő karbantartó szövetkezetekben már lényegesen nagyobb számú olyan tulajdonos kerül össze, akik között rátermett szakemberek is akadnak. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy az ilyen lakástulajdonosok egy mun­kaidőt fő munkahelyükön már le­töltöttek, amikor második műszak­ban szerszámot foghatnának. Milyen biztosíték van arra, hogy ilyen erőfeszítésre ezek az emberek fizikailag vagy idegileg alkalmasak, s ha igen, hajlandók-e? Merőben más teljesítmény az ilyen dolgozók esetében, ha alkalmilag, baráti vagy rokoni gesztusként esetenként részt vesznek a szomszédok lakásának vala­milyen megjavításában. De állandó második műszakra vállalkozni és helytállani egy ilyen karbantartó szö­vetkezet teendőinek ellátásában, olyan feladat, ami teljes munkaidőt, teljes embert kíván. A dolgozó reguláris ösztönzők alapján főhivatásként vé­gezheti e munkát. Ezzel máris eljutottunk oda, hogy ismét embereket kell függetleníteni, akiket más, népgazdaságilag beter­vezett munka padjától vagy rajz­asztalától kell elvonnunk. Miután pedig az idő függvényében a karban­tartó szövetkezetek feladatai is szük­ségképpen növekednek, a néhány függetlenített emberből álló szövet­kezeti létszámot szüntelenül újabb hasonló vagy azonos munkahelyekről kell elvonni. A mai kis csoport egyik napról a másikra arra eszmélne, hogy a rohamosan növekvő feladatokat már csak egy új, nagyüzemileg szer­vezett karbantartó szövetkezettel ké­pesek ellátni, amelynek munkaerő­létszámát csak onnan vonhatják el, ahol van, tehát működő szakvállalat­tól, amely a gyermekbetegségeken feltehetően már sok esztendővel ez­előtt átesve lényegesen olajozottab­ban működik, mint egy botcsinálta új szövetkezeti nagyüzem. A régi állami vállalatnak, tanácsi vállalatnak szakgárdája, gépberende­zése, szerszám- és anyagkészlete, úgy-ahogy az üzemi telepe is meg­van. Az alakulási téblábolás stádiu­mában levő csoportnak mindehhez jelentős pénzforrásokra, helyiségekre, telepre is szüksége van. A szövetke­zet már regen nem is szövetkezet, csak ilyen cégér alatt működő hibrid képződmény, amely a legjobb eset­ben is csak 6—10 év múltán válhat versenyképessé a meglevő, csak fej­lesztésre váró tanácsi vagy állami szervezetekkel. Mindez előrelátható. Nagyon meg­fontolandó tehát, hogy a szövetke­zeti házak karbantartását és felújítá­sát távlatban milyen szervezeti for­mára bízzuk. Ugyanez vonatkozik a személyi tulajdonú egyéb ingatla­nokra, amelyek a nemzeti vagyonnak épp olyan becses összetevői, mint a telekkönyvileg állami szerv tulajdon­lapján nyilvántartott ingatlanformák. Aszakmailag megbízható, idős kőműves mesterek száma a ter­mészet rendje szerint egyre csökken. Tizedeli létszámukat az is, hogy a magas adók miatt iparjogosít­ványaikat egyre nagyobb számmal adják vissza, mondván, ha korrekt adóvallomást tesznek, a nagy adó­teher miatt nem érdemes műhelyei­ket fenntartaniuk. Erre a folyamatra érdemes volna a tanács illetékeseinek felfigyelniük, mert ily módon éppen a szakmák leg­jobb iparosai vonulnak vissza idő előtt. Ha valóban igaz, hogy az adó­prés a kelleténél erősebben szorít, lazítani kellene rajta. Jelentős társa­dalmi érdek szól amellett, hogy ezek a tisztes, hozzáértő kisiparosok a kor­rekt versenyszabályok határain belül találják meg számításaikat, és munká­jukkal minél hosszabb ideig szolgál­ják társadalmunk érdekeit. Tanulót sajnos ezek a kisiparosok éppen a fenti okból nem alkalmaznak, így után­pótlás hiányában számuk minden­képpen zsugorodik. Tisztes, reális munkát e kisiparo­sokon kívül csak olyan nagyüzemi és tanácsi dolgozóktól várhatunk, akik a vonatkozó rendelkezés alapján ipar­jogosítványt szereztek, és a napi munkaidő után egyedül vagy segít­séggel a vállalt munkát tisztességgel elvégzik. Rajtuk kívül rengeteg kontár ga­rázdálkodik Budapesten és ország­szerte, akik irreálisan magas áron vállalják el a munkát, és vagy hozzá­értés, vagy felelősség híján ellen­szolgáltatás nélkül veszik fel a kial­kudott összeget. Minthogy ivóvíz, szennyvíz vagy egyéb vezeték meg­hibásodása nyomán a lakás gyakran nem is üzemképes, kellő szakmai kapacitás hiányában azt kell elfogad­nia a lakónak, aki egyáltalán vállal­kozik a munka elvégzésére. Bármilyen sajnálatos, de tény: a gyorsan növekvő, személyi tulajdonú lakásállomány javítására ez idő sze­rint főként ez az ellenőrizhetetlen, rossz összetételű munkaerő áll ren­delkezésre. Mivel a lakások számának növekedése és a munkaerőviszonyok alakulása között fordított arányosság alakult ki, a helyzet nap mint nap áldatlanabbá válik. Jóvátehetetlen hiba volna, ha az ország korszerű lakásállományának fontos hányadát, a személyi tulajdonú lakásállományt továbbra is gazda nélkül hagynánk. Adva van ugyanis a nagy állami építőipar, az eléggé jelentős szövetkezeti építőipar és a tanácsi építőipari hálózat. Az állami építőipar a nagy beruházási feladatok súlya alatt a múlttól eltérően képtelen a tatarozó-felújító munkából részt vállalni. A szövetkezeti építőipar — eredeti rendeltetésétől eltérően — szintén csaknem kizárólag új — egy­re inkább állami —- létesítmények építésével foglalkozik. Marad a taná­csi építőipar, amelynek kapacitását az IKV-feladatok és más közcélú tanácsi munkák ellátása is erősen meghaladja. ^ vről évre mintegy 60—70 Li ezerrel növekszik a személyi J J tulajdonú lakások volumene, amelynek karbantartására és felújí­tására e pillanatban gyakorlatilag semmiféle szervezett vállalati erő nincs. A karbantartó munkának két kate­góriája van: 1) a barkácsolással, 2) szakmai hozzáértéssel és gya­korlattal végezhető válfaja. Igények kérdése, de egy kerítés festése gyá­rilag elkészített jó festékkel barká­csolva is elvégezhető. Ha az igénye­ket leszállítják, a szobafestés, a tapé­tázás, a homlokzat kozmetikai sérü­lései is helyreállíthatók. Sok-sok jó­indulattal a falikutak csapjainak bő­rözése, a világítás biztosítékának ja­vítása sem ördöngös, viszonylag gyor­san elsajátítható munka. E művelete­ket fejlett ipari országokban már év­tizedek, sőt az Amerikai Egyesült Államokban egy rövid évszázad óta a lakók, tulajdonosok, bérlők barká­csolással oldják meg. E barkácsoló mozgalom azonban igen jelentős, e célra kialakított gyártó, előregyártó 29

Next

/
Thumbnails
Contents