Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Dr. Beck Béla: Iparfejlesztés vagy visszafejlesztés?

IPARFEJLESZTÉS vagy VISSZAFEJLESZTÉS? Budapest az ország legjelentősebb gazdasági egysége. Fejlődése, különösen a századforduló utáni rohamos előretörése összefügg az iparoso­dással, illetve az ipari koncentrációval. A fővárosi lakosság anyagi jólétének alakulását és a városnak az ország gazdasági életében elfoglalt helyét első­sorban az ipari tevékenység színvonala határozta és határozza meg. örvendetes, hogy az utóbbi időben növekedett az érdeklődés Budapest ipari fejlődése iránt. A múlt év második felétől a „Budapest" c. folyóiratban több cikk is foglalkozott e témával. E cikkek tartalmi gazdagsága és különböző néző­pontjai ösztönöznek az eszmecsere folytatására. A budapesti iparosítás sajátos útja A fővárosnak mint gazdasági egységnek a fej­lődési üteme az elmúlt száz évben gyorsabb volt az országosnál. Ezzel együtt az országos átlagnál magasabb életszínvonal alakult ki, más lett a fog­lalkoztatottsági struktúra, a gazdasági szerkezet és a népesség összetétele. A felszabadulás után erőteljesen csökkent ugyan a gazdasági fejlettség­beli különbség a főváros és az ország többi terü­letei között, de még ma is számottevő. Nem is lehet valamiféle teljes nivellálás a cél, mert azt sem politikai, sem gazdasági okok nem indokolják. Budapesten mint az ország szellemi és gazda­sági életének fókuszában előbb és erőteljesebben jelentkeznek a népgazdaság fejlődését befolyásoló tendenciák. Adódik ez a fővárosi gazdaság sajátos helyzetéből, különösen abból, hogy a múltban Budapest monocentrikusan, viszonylag gyorsan nőtt. Ide csábította a vidéken megfelelő munka­alkalomhoz, keresethez nem jutó munkaerőt, s ezzel — bevándorlás útján — aránytalanul nagyra növelte népességét. A fővárosi szerepkör, a lüktetőbb nagyvárosi élet, az elhelyezkedési lehetőségek változatossága, a könnyebbnek tűnő megélhetési körülmények, s nem csekély mérték­ben az, hogy az ország feldolgozó ipara, a keres­kedelmi élet és üzleti forgalom felszívó hatása sokáig — az 1950-es évtized végéig — nem vesz­tett jelentőségéből. Ez Budapest túlkoncentrált­ságát s végső soron azt a nem kívánatos arány­talanságot eredményezte, amely kifejeződött a lakosság, a termelés, a termelői fogyasztás és fel­használás vidékhez képest túlzott méreteiben. Az infrastrukturális hálózatok is korábban vál­tak fejlettebbé Budapesten, mint másutt az or­szágban. De ezek fejlődése nem tudott lépést tartani a népességnövekedés szabta igényekkel, szükségletekkel. Az elmaradás miatt a feszültsé­gek mindenekelőtt a lakásellátásban fokozódtak. Megnehezült a lakossági szolgáltatások biztosí­tása is, és emiatt egyes területeken kedvezőtleneb­bül alakultak az életkörülmények. A letelepedés korlátozott lehetőségei a főváros környéki hely­ségek lakosságának felduzzadásával, a naponként ingázók számának — s vele párhuzamosan a helyi közlekedés és egyes szolgáltató ágazatok terhei­nek — növekedésével járt. Az extenzív fejlődés szakaszában a termelő ágazatok elsősorban az ipar a népgazdaságilag szükséges termelés érdekében növelte létszámát. A további munka­erőkeresletet azonban nem lehetett biztosítani helyi munkaerőforrásból, később pedig már az ingázás kiterjesztésével sem. így szükségessé vált a viszonylagos túlnépesedés és túlfoglalkoztatás mérséklése, az ország települési és térszerkezeti arányainak javításával, a vidék iparosításával, a helyi lakás- és infrastrukturális ellátás fejlesz­tésével. Szocialista gazdaságpolitikánk hosszú távú cél­jainak megfelelően gyorsult a vidék iparosítása és ennek révén urbanizálódása. Az újabb, mo­dernebb vidéki ipar és a fejlődő szocialista nagy­üzemi mezőgazdaság a korábbinál kedvezőbb életszínvonalat teremtve biztosítja a lakosság helyi foglalkoztatottságát. Ezáltal a munkaerő­felesleg vidéken is fokozatosan megszűnt, ami egyben azt is jelenti, hogy a főváros ipara külső munkaerőforrással nem számolhat. A kedvezőtlenre hajló demográfiai struktúra, az idősebb munkavállalók számarányának növe­kedése ma már országos jelenség. Ezért kell a munkaerőkeresletet a foglalkoztatható népesség számával — teljes foglalkoztatottság mellett — területrészenként is racionálisan összehangolni. S mivel — mint arra már utaltam — az újabb — kedvező és kedvezőtlen — tendenciák Budapesten előbb és fokozottabban jelentkeznek, szükséges a nem kívánatos jelenségeket gazdasági szabályo­zókkal is befolyásolni. A főváros kiemelt fejlesztése Az utóbbi évtizedben a párt és az állami szer­vek különös gondot fordítanak Budapest dina­mikus továbbfejlődésének elősegítésére. A sze­lektíven intenzív fejlesztések — mindenekelőtt az iparban — a hatékonyabb termelés folytatá­sához szükséges feltételek megteremtésével teszik lehetővé a munkaerőforrás és -felhasználás kö­zötti egyensúlyhiány megszüntetését. A budapesti gazdaságszerkezet az intenzív fejlesztések ered­ményeként válik korszerűbbé. A munka- és üzemszervezés, a gépesítés, az automatizálás, a fog­lalkoztatottak képzése, a szakmastruktúra maga­sabb, termelékenységet emelő színvonala, a gaz­daságtalan termékek gyártásának megszüntetése, a nemzetközileg is integrált gyártási szakosodás, a sokirányú kooperációs kapcsolatok erősödése — ellentétben azzal a nézettel, hogy ez a tenden­cia Budapest posztindusztriális korszakának be­köszöntését jelentené — alapvetően kifejezi az ország területrészeinek kiegyenlítődését maga­sabb iparosodottsági szinten. Budapestnek, a településhálózat országos főközpontjának az ipar irányításában, szervezetében, sőt a termelésben betöltött kiemelkedő, vezető szerepe továbbra is megmarad. A termelőerők fejlettebb színvonalát mutatja, hogy az előirányzott magasabb termelési feladatok teljesítését létszámmegtakarítással, nö­vekvő termelékenységgel éri el. Budapest ipará­nak termelési feltételeit korszerűsíti a vállalati és főként telephelyi átszervezés, összevonás, kon­centrálódás. A főváros gazdaságában most formálódó minő­ségi átalakulás a megalapozója az újabb szinté­zisnek. Hasonló folyamat ment végbe a század­forduló körüli évtizedekben is, midőn az ipar az akkori belső városrészekről áttevődött a külső övezetekre, illetve Kis-Budapest környékére. Megváltozott akkor az ipari termelés összetétele. Ekkor fejlődtek magasabb szintre a gépipari ága­zatok. Ma az értékesítés feltételeihez, köztük a világ­gazdasági igényekhez, exportlehetőségekhez iga­zodva alakul át az ország — s benne a főváros — ipara. A fejlettebbé vált és továbbra is fejlődő vidéki ipar a korábbinál kedvezőbb munkameg­osztásban működhet együtt a budapestivel. To­vábbra is megtartja vezető helyét a gépipar és a vegyipar. Mindkettőben a kvalifikáltabb munkát igénylő alágazatok fejlődnek. A már foglalkoz­tatott szakképzett munkaerőre alapozottan fej­lődnek tovább a jelentékeny rekonstrukciókkal modernizált könnyűipari ágazatok is, bár egyes tevékenységek átvételére már felkészült a vidék ipara. A minőségileg magasabb követelményeket ki­elégítő új fejlődési szakaszra országosan jellemző lesz a hatékonyabb és nagyobb termelékenységű iparosodottság. Az iparon belüli profiltisztítás mellett fontos a kiemelt fejlesztési programok összehangolt kivitelezése, intenzív megvalósítása, jobban tekintetbe véve a területrészek természeti­környezeti adottságait és a kifejlesztett termelési potenciált. Az iparon belüli átalakítás figyelembe veszi a többi népgazdasági ág — mezőgazdaság, építőipar, szállítás, hírközlés és a szolgáltatások — fejlődésének az ipari termeléssel összefüggő hát­tér-igényét. Fejlett ipar alapozza meg a szolgáltató tevé­kenységek gyorsabb, az életkörülményeket elő­nyösen befolyásoló fejlesztését is. Budapesten, mint minden nagyvárosban — növekszik a ter­cier ágazatok jelentősége. A szolgáltatások egy része megőrzi ipari jellegét akkor is, ha a tevé­kenység eredménye, a teljesítmény a lakossági infrastruktúrát szolgálja. A szolgáltató ágakból kiváló újabb, ún. quaternel ágazatok - a tudo­mányos kutatás, számítástechnika, oktatás — ugyancsak Budapesten összpontosulnak jelenleg és nyilvánvalóan ajövőben is. Az országos szer­vek, irányító főhatóságok, a szellemi és kulturális élet vezető intézményei, a felsőoktatás, a tudo­mányos kutatás, a külkereskedelem fővárosi össz­pontosulása is kézenfekvő, bár van lehetőség ezek egy részének decentralizálására. Az utóbbi évtizedben a főváros iparában - fő­ként a fizikai állományban — mintegy 115 ezerrel csökkent a foglalkoztatottak száma. Országosan pedig 1975 óta az ipari dolgozók létszáma lénye­gében stagnál. A budapesti részarány így 1968 óta évente 1 — 1%-kal csökkent. Jelenleg 28%, a következő években — ha mérsékeltebb ütemben is — a részarány tovább csökken, Ez megfelel 28 Dr. Beck Béla

Next

/
Thumbnails
Contents