Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Dr. Beck Béla: Iparfejlesztés vagy visszafejlesztés?

a népgazdaság iparpolitikai célkitűzésének: hoz­zájárul Budapest túlzott koncentráltságának eny­hítéséhez. Mindebből azonban nem következik az, hogy az ország — és benne a főváros — további fej­lődési szakaszát a posztindusztrális tényezők jellemzik. Elsősorban azért nem, mert egy ország nemzeti jövedelmében lényegesen nagyobb a ter­melő ágazatok jelentősége, mint a szolgáltató ágaké. A szolgáltatások jelentős része helyhez és időhöz kötött. Teljesítményük általában nem tárolható, szállítható, exportálható. így a szol­gáltatások — a nem tömeges foglalkoztatottságot jelentő quaternel ágazatokat, az oktató-nevelő munkát, sőt a tudományos kutató tevékenységet is beleértve — sem közvetlenül, sem közvetve nem biztosíthatnak az ipari termeléssel összemérhető értékű, realizálható, piacilag is versenyképes, jövedelmező értéket. Ha figyelembe vesszük, hogy az ipar hozzá­járulása az ország nemzeti jövedelméhez egyre nagyobb — 1970-ben 42,6, 1975-ben 44,9, 1976-ban 45,9% —, akkor nyilvánvaló, hogy ebben alapvető a budapesti székhelyű, sőt a budapesti telephelyű ipar jelentősége, szerepe. A fővárosi iparnak az országon belüli poten­ciálja, termelési aránya egyébként számottevőbb, mint a budapesti ipar foglalkoztatottsági súlya, annak ellenére, hogy feldolgozó ipari jellegénél fogva itt magasabb a munkaerőigényes ágazatok részaránya. Az agglomeráció iparának intenzív-szelektív fejlesztése Budapest dinamikus továbbfejlődése elő fogja segíteni a gazdaságszerkezet kedvezőbb arányát, az ország területrészei közötti további kiegyenlí­tődést. Ennek eszköze a szelektíven intenzív­fejlesztés valamennyi ágazatban, mégpedig főként a beruházások mértékének, a gazdasági szabá­lyozók alkalmazásának, valamint a tervezésnek korszerűsítése útján. A főváros iparában a munkatermelékenység nö­vekedése az elmúlt évtizedben nemcsak az igen gyorsütemű létszámcsökkenést ellensúlyozta, ha­nem tartósan még évi 2 —4%-os ipari termék­többletet is lehetővé tett. Ha figyelembe vesszük, hogy ebben az időben a termelési feltételek nehe­zebbekké váltak, akkor — minden megelégedett­ség nélkül — egyértelműen pozitívnek kell ítélni a budapesti ipar összteljesítményét. Az intenzív fejlesztés az iparban is beruházás­igényesebb, mint az extenzív fejlesztés. Mégsem lenne helyes az elmúlt időszak fejlesztési ered­ményeit egyedül abból a nézőpontból megítélni, hogy növekedett-e vagy csökkent a budapesti ipar részaránya az ország összes ipari beruházásaiból, illetve a foglalkoztatott létszámmal arányosan alakult-e. Közismert ugyanis, hogy a feldolgozó­ipari ágazatok fajlagos állóeszköz-szükséglete — akár a foglalkoztatottak számához, akár a ter­melési értékhez viszonyítjuk — alacsonyabb, mint az alapanyag termelő ágazatoké. Ha figyelembe vesszük, hogy csak az energeti­kai fejlesztési komplexum — amelynek túlnyomó részét vidéken fektetjük be — az ipari beruházá­soknak kereken 40%-át köti le, akkor látható, hogy vajmi kevés támpontot ad a főváros ipari fejlődésének értékeléséhez az az adat, hogy a IV. ötéves tervidőszakban az agglomeráció az ország ipari beruházásaiból 19,5%-kal részesedett. A ren­delkezésre álló beruházási eszközökkel való haté­konyabb gazdálkodás, a fő fejlesztési célokhoz való igazodás jobban érzékelhető lenne azzal, hogy a fővárosban végrehajtott egyes beruházásoknak mekkora hányadát fordították gépek és technoló­giai berendezések beszerzésére. Pontosabban, hogy ez az arány hogyan viszonylik az országos­hoz; ebből már inkább lehet következtetni a fő­városnak az országosnál intenzívebb ipari fejlő­désére, avagy attól való esetleges elmaradására. Az a tény, hogy az ipari termelés a foglalkozta­tottak számának jelentős csökkenése ellenére nö­vekedett, bizonyítja: az élet bizonyos mértékig rákényszerítette a fővárosi ipart az intenzív fej­lesztésre. Mivel a létszámcsökkenéssel párhuza­mosan a telephelyek száma egyáltalán nem vagy csak alig változott, jelentősen csökkent a fővárosi ipari telephelyek átlagos munkáslétszáma, ami a megmaradó munkaerő bizonyos dekoncentráló­dását eredményezte. (A fővárosi ipartelepek átla­gos munkáslétszáma az 1965. évi 126 főről 1970-re 117 főre, 1975-re 100 főre csökkent. Ugyanezen idő alatt az ország más területein 20—30%-kai nőtt az egy ipari telephelyre jutó átlagos munkás­létszám. 1975-ben csak Somogy, Tolna, Békés és Csongrád megyékben volt 100 fő alatt az átlagos ipari telephelyi munkáslétszám.) Hosszabb távra nem kielégítő a fővárosi ipar évi 2 —4%-os ter­méknövekedési üteme. Mindezekből és más té­nyek gondos elemzéséből kitűnt, hogy gyorsítani kell az intenzív fejlesztés ütemét, és azt szelektív módon kell végrehajtani, vagyis úgy, hogy egyes ipari üzemeket, tevékenységeket gyorsabban, má­sokat lassabban fejlesszünk, valamint egyes ipari tevékenységeket tervszerűen megszüntessünk a fővárosban. A fővárosi ipar intenzív-szelektív fejlesztésének koncepcióját az Állami Tervbizottság 1975-ben fogadta el 15 éves időtartamra. Ennek fő jellemzői a következők: — A fővárosban az ipari termelés fejlesztését csökkenő munkaerőbázison, az alacsony haté­konyságú iparágakból történő átcsoportosítással és a termelékenység átlagosnál gyorsabb növelé­sével kell végrehajtani. Az intenzív jellegű ipar­fejlesztés előfeltételeit fokozottabban kell bizto­sítani, különös tekintettel az anyagmozgatás gépe­sítésére. — Az ipar szelektív fejlesztési feltételeinek meghatározásánál azoknak az iparágaknak a fej­lesztését indokolt elősegíteni, amelyek e térség­ben fejleszthetők leghatékonyabban, a korábbi hagyományok, a meglevő és korszerű termelőbe­rendezések, a lakossági ellátáshoz való kötődésük vagy más okok miatt. — A főváros adottságait alacsony hatékony­sággal felhasználó iparágak és üzemek fejlesztésé­nek korlátozása mellett folytatni kell a korszerűt­len vagy a lakosság életkörülményeit károsan be­folyásoló üzemek tervszerű megszüntetését, vi­dékre profilozását, illetve vidékre telepítését. A fővárosban tehát nem az iparfejlesztés korlá­tozása a cél, hanem az, hogy a kedvező adottságo­kat maximálisan használják fel a hatékony ipari növekedés gyorsítása érdekében. Figyelembe kell venni, hogy a kedvező adottságok — tudományos háttér, kereskedelmi kapcsolatok, ipari tradíciók és kooperációk stb. — mellett fejlesztési korlátok is vannak. Például az ipari munkahelyek száma már ma is meghaladja a foglalkoztatottak számát; a fővárosban az ipari területek jelentős bővítésére nincs lehetőség. Igen magas az üzemi területek beépítettsége, zsúfoltsága. A főváros infrastruk­túrájában meglevő tartalékok kimerültek, a bőví­tés hatalmas anyagi ráfordítást igényel. Fokozód­nak a közműellátási, közúti közlekedési, szállítási nehézségek. Az infrastrukturális beruházások megvalósítása egyre nagyobb gondot okoz az építőiparnak. Mind erőteljesebb a társadalmi igény a káros vegyi, zaj stb. hatások csökkentése, az emberi környezet védelme iránt. Egyes üzemek útjába kerültek a város fejlődé­sének, ezért felszámolásuk elkerülhetetlen a fő­város építése érdekében. Szükséges a lakóterüle­tek közé beékelődött, korszerűtlen és csak nagy ráfordítással felújítható üzemek megszüntetése is. Azokat az üzemeket, amelyek nem kötődnek Bu­dapesthez, vidékre kell helyezni, illetve profiljukat át kell adni. A kormányhatározat alapján az ágazati koncepciókat az illetékes ágazati minisztériumok dolgozták ki. Az ágazati előirányzatokat az Orszá­gos Tervhivatal egyeztette, majd az Állami Terv­bizottság a koncepciókat jóváhagyta, így a terv­szerű megvalósítás már az V. ötéves tervidőszak­ban megkezdődik. A gépipari vállalatok fejlesztése elsősorban a technológiai rekonstrukciókra, a korszerű és gaz­daságilag hatékonyabb gyártmányszerkezet kiala­kítására, a szétszórt raktárhálózat és a telephelyek koncentrálására irányul. A nehézipari vállalatok jelentős profiltisztítást hajtanak végre, hogy a munkaigényes termékek gyártása vidéken össz­pontosuljon. A gyógyszeripar termelése a fővá­rosban az átlagnál kisebb mértékben növekszik. A műanyagfeldolgozó ipar dinamikusabban fej­lődik, és az elmaradott, szétszórt üzemek helyett korszerű üzemeket hoznak létre. A szerves és szervetlen vegyipar egyéb ágai csak Budapest­hez kötött tevékenységüket fejlesztik. A könnyű­ipari vállalatok fejlesztésénél előtérbe kerül a rekonstrukció, az állóeszközök szinten tartása. A régebben túlságosan Budapestre koncentráló­dott élelmiszeripar részaránya csökken. A fejlesz­tés fő iránya itt is a rekonstrukció és a technoló­giai fejlesztés, a munkaerő kedvezőbb felhaszná­lása érdekében, valamint a környezet védelme. A szolgáltató ágazatok helyzetéről A növekvő lakossági és városellátó igények magasabb színvonalú kielégítése érdekében a termelő és lakossági infrastrukturális háttér ipari és egyéb alapjait kell fejleszteni. A szolgáltató ágazatok kapacitása még nem kielégítő. A fejlődés útja nem kizárólag a létszá­mok növelése, a szolgáltatások minőségét főként jobb szervezéssel, megbízhatóbb munkavégzéssel lehetne javítani. Számolni kell azzal is, hogy szo­cialista körülmények között nem szükségszerű a tercier ágak arányának túlzott — egyes nyugati országokra, fővárosokra jellemző — méretű növe­kedése. A mi társadalmunkban kisebb ugyanis a teljesítményeket nem növelő, csak drágító tevé­kenység. Kevesebb a reklám, más a csomagolási igény, nincs a vállalatok között éleződő konkur­rencia, és a szolgáltatásoknak országosan csaknem azonos, magas színvonalát a lakosság „manipulá­lása" nélkül kívánjuk elérni. Ha a meglevő tartalékok jobb hasznosítását és a szocialista körülményeket figyelembe vesszük is, akkor sem vitatható, hogy a szolgáltatások fejlesz­tése nagyobb létszámot igényel, mint a termelő ágazatoknál. A tanácsi gazdaságnak nem vagy alig enyhülő munkaerő-ellátási gondjai azonban arra is utalnak, hogy az ipar munkaerő-kibocsá­tása nem mérsékli eléggé a szolgáltató ágazatok munkaerőhiányát. Ezért a fejlesztéseknél előtérbe kell helyezni az intenzív megoldásokat, amelyek relatíve a legkevesebb létszámot igénylik, és lehe­tővé teszik az alkalmazott élőmunka racionális, hatékony felhasználását. • összefoglalva: a fővárosi iparban intenzíven hatékony korszak következik. Ebben a népesedés­politikai és a gazdaságfejlesztési tendenciák, kap­csolatok és főként a mennyiségi mellett inkább a minőségi tényezők válnak dominánssá. Ha a tercier ágazatok fejlődése felgyorsul is, akkor sem tekinthető a szakasz posztindusztriálisnak. Az ipar és általában a fejlődő termelőágazatok a magasabb követelményeknek a jelenleginél kisebb létszámmal felelnek meg — ez elkerülhetetlenül szükséges. Az ipar hatékonyságát, versenyképességét nem a nagyobb létszám, az indokoltnál esetleg több munkahely, hanem a jobb termelési feltételek, a gazdaságos méretek, a gépesítés és automatizá­lás, a jobban szervezett foglalkoztatás és mindezek alapján az élőmunka magasabb termelékenysége biztosítja. Megítélésünk szerint e tendenciák erő­södése a meghatározója Budapest új fejlődési sza­kaszának is. 29

Next

/
Thumbnails
Contents