Budapest, 1978. (16. évfolyam)

1. szám január - Szabadi Judit: Rippl-Rónai József

Lajos és Ödön (1912) kivételes érzékenységét, és képeinek értelmi skáláját a derű, a kedélyesség, az ízes humor mozzanataival gazdagította. Ezek a biedermeier bútorokkal berendezett kaposvári otthonok, melyek olyan gazdag festőiséggel s olykor lefegyverzöen bűbájos részletmegf'gyeié sekkel elevenednek meg Rippl-Rónai vásznain, végül is az ünnep, az öregség, az emlékezés, a gyermekkor „emberi színjátékává" egészültek ki, olyan sorozattá tehát, melyben a kisszerű, eseménytelen élet pusztulásra ítélt rekvizitumai az esetlegességek világából átkerültek az állandóságok világába. A tartalmilag és stilárisan oly árnyalt képekhez képest talán nagyon is egyszerűnek tűnnek azok az 1908-tól festett művek, melyeket „kukoricás" vagy „pöttyös" képekként tart számon a művészettörténet, s amelyek nagy, izzó színfelületeikkel, markáns kontúrozásukkal, leegyszerűsített formáikkal többnyire csak a színes síkok esztétikumát közvetítik. Harsány, színekben tobzódó és kirobbanó életerejű, dekoratív festmények visszahatásaként születhettek meg Rippl-Rónai utolsó korszakának érzékeny pasztellképei, melyek közül a legszebbeken író kortársait - Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot, Szabó Ixiriiicct - és időskori szerelmét. Bányai Zorkdt örökítette meg. Könnyen bejárható tartománynak látszik Rippl-Rónai művészete. Festészete intim festészet, és csaknem derűs, későbbi, „kukoricás" korszakában pedig szinte harsogóan életvidám. Rippl-Rónai az érzékek világában otthonos művész, aki ínyenc módjára élvezte és „csinálta" a látványt, belefeledkezve egy parasztkendő virágos hímzésébe, egy terítő puha rojtjaiba, egy gomblyukba tűzött vörös szegfű szirmaiba vagy éppen egy női váll vagy- arc sápadt hamvasságába. Egyszerüsege azonban megtévesztő; festészete, melynek emberi mélysége és többféle rétegezettsége van, nem vehető birtokba csupán az érzékekkel. Szemlélődése mögött élettapasztalat, bölcsesség és némi rezignáltság húzódik meg: melankóliával átszőtt interieurjei, az erotika és az éterikus szépség kettősségéből életre keltett nőalakjai, elmélyültségre valló íróportréi és a halála előtti években festett kemény és keserű önarckép-sorozata a XX. század emberének belső nyugtalanságáról, kétségeiről és megrendüléséről vallanak. Szabadi Judit Párizsi interieur (1910) Lazarine és Anella (1910)