Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Tamás Ervin: Mátészalka

TAMÁS ERVIN Mátészalka „ Tenyerünk rajzát viseli minden dolog arca; ami itt létezik... tőlünk ered." Nem véletlen, hogy Váci Mihály a szalkaiaknak írta ezeket a sorokat. Mátészalka a nulláról indult. A nulláról — vagy mínuszból, és hogy Szatmár ipari központja lett, nemcsak intézkedéseknek, hivatali pecséteknek s az idepumpált pénznek köszönhető. Amikor az idegen beér a városba, legszívesebben fordulna is vissza. Sár, föltúrt utak. Később mégis fölsejlik a rendezetlenségből valami jövőbeli rend és akarat, s amikor útikalauza bemutatja neki a települést, szívesen marad. Mátészalka nem szép. Mátészalkán kevés a turisták fényképezőgépének ajánlható látnivaló, híján van annak a fajta urbanizálódásnak, amely régi városainkon nyomot hagyott. Mi hát a marasztaló erő? Egy sáros község, hajdani mezővárosi rangjára alig emlékezvén elindult, hogy — mostoha körülmények között — korszerű, ipari kisvárossá váljon. Ehhez emberek kellettek. Emberek akarata, tettei. Ide nem volt elég a pátosszal teli patriotizmus, nem mérhető a fejlődés a társadalmi munka óráival, forintértékével. Itt egyet akaró lakók munkája koncentrálódik, sokkal konszolidáltabb, ha úgy tetszik, nehezebb viszonyok között, mint Dunaújváros esetében. Olyan Mátészalka, mint egy lebontásra és újjászületésre ítélt nagyüzem, amelyiknek azonban folyamatosan termelnie kell. Nincsenek kukoricatáblák, mint Dunapentelén, nincs meg — szerencsére nem is kell — az a „hősi korszak", amelyik ott új, szocialista várost teremtett. Persze, itt is léteznek olyan területek, ahol hajdan legelők vagy szikes földek sóhajtoztak, most pedig gyárat, üzemet hordanak hátukon. A 60—70-es évek nagy 16 nekifutását érzi az ember Mátészalkán: a meggondoltabb rohamot a fejlődésért, amely azonban legalább akkora erőfeszítést kívánt, mint egykor Dunapentelén. Ide nem küldték az embereket, hanem kérték: jöjjenek. Itt nem lehetett sátortábort felállítani, és a kulturált körülmények helyett hangzatos jelmondatokat faragni. Itt mindent úgy kellett csinálni, hogy — miközben a városka nem tudta azt az ellátási színvonalat biztosítani, mint hasonló társai — a tenniakarás, az erő és az értelem csatasorba álljon, ne legyen széthúzás, mindenki magáénak érezze Mátészalkát. Az is, aki itt született, az is, aki a környező vidékről hurcolkodott ide, s az is, aki Budapestről érkezett, hogy megalapozza a város ipari jövőjét. Mert a szatmári vidék az emberek képzeletében nem volt vonzó táj sohasem. A sötétség és az elmaradottság jellegzetes zugaként tartották számon, s nem is egészen alaptalanul. Móricz Zsigmond is elborzadt a „fekete mélység" láttán, mely az Ecsedi-láp környékén fogadta. Sorai így pásztázzák végig a tájat: ,,Balról zöld táblák, sűrű falvak, Csanálos, Vállaj, Mérk sváb tornyai látszottak, jobbról mély földfenék, amelyről hamar elfogytak a nagy terjedelmű kukoricatáblák, aztán egyhangú, egyszívű, tompa fekete, sötét volt a föld a szemhatárig." És 1962-ben a 12 ezer lakosú nagyközség Móricz Zsigmondhetet rendez. És az író lánya, Móricz Virág jegyzetet ír Mátészalkáról: „A vasútállomástól indul a gerince, melyre a vásáros múlt bazársort fűzött. Minden kicsi házban bolt, mind beférne egy áruházba és vásárcsarnokba. Az út dísze a vízszintesen függesztett fénycsősor — kitárt karja hordja a középületeket, járási ta-A Bajcsy-Zsilinszky út nácsot, ócska kultúrházat, új gimnáziumot, gyönyörű kórházat-rendelőt. Magához öleli a lakóházak közt szorongó bútor-vaj-kenyérgyárakat, baromfikeltetőt, s nem éri el az 1500 emberrel dolgozó fűrésztelepet, sem a szétfolyó, szakadatlanul szaporodó lakótelepet." Ma pedig a város lassan elbúcsúzik öreg, kiszolgált vasútállomásától. Nem illik az elavult épület oda, ahol naponta 15 ezer ember fordul meg. Szanálják a városba vezető idős házakat, amelyekben egykor az apró üzleteknek szorítottak helyet. A városrendezési terv központi szerepkört ruház erre a területre. Múltja Mátészalkának is van. Nem olyan patinás, mint Soproné vagy Esztergomé. De az őskor szórványos nyomai föl lelhetők : rézcsákányt, bronztőrt, arany kisszíjvéget találtak a föld méhében a régészek. Éltek a vidéken kimmerek — ázsiai lovas nép —, szkíták, kelták, szarmata-jazigok, hunok, avarok, s volt néhány szláv település is. Fel lehet sorolni nevének alakváltozatait: Villa Mathei (1231), Mathe, Zalka — két falu egymás mellett — (1260), Kywzalka, Belzalka; Mathezalka (1363), Matheyzalka; Máté Szalka; Máté-Szalka; Mátészalka (1798). Dr. Csomár Zoltán még a nagyközségi rang idején — 1968-ban — írta meg Mátészalka történetét. Nem csoda hát, hogy igazolni igyekszik a település fontosságát, azt, hogy méltó a városi címre. A tanár-helytörténész a KSH 1965-ös adataira támaszkodva közli, hogy Mátészalka a hasonló tájjellegű megyékből közigazgatásilag városnak minősített településekkel — például Hajdúböszörmény, Kisújszállás — összehasonlítva jóval nagyobb m Az új ABC áruház Útépítés a Kossuth utcában URBHWZALOPO ORSZÁG