Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Tamás Ervin: Mátészalka

Csigó László felvételei számú népességet lát el, szolgál ki. Adata érdekes: ellátó körzetének népessége csaknem tízszer (!) annyi, mint saját lakossága. Ez kétségtelenül az urbanizáció jele. A monográfia a régmúltból is hoz példákat: a település jelentőségét emelik ki azok a XVI. századi kútfők, amelyek azt igazolják, hogy már ebben az időben Mátészalka vásárjoggal rendelkezik, és jelentős vásártartási hely. Ez természetes, hiszen a kedvező földrajzi fekvés (fontos utak kereszteződése), a székhely-jelleg szülte a nagy forgalmat, a jó üzleti kilátásokat. A városias fejlődést azonban a földesurak is szorgalmazták, s ez már sajátossága Mátészalka történetének. Adózási kedvezményeket biztosítottak jobbágyaiknak, szabad bíróválasztást és belső önkormányzatot. Ezért válhatott Mátészalka mezővárossá. A monográfia azt is megemlíti, hogy a XVIII. század már nem hozott virágzást. Az akkori nagybirtokosok már arra törekedtek, hogy a népet ismét jobbágysorba taszítsák. Ezzel ugyan a rang nem veszett el, de a fejlődés csigaléptűvé vált, így történhetett, hogy Mátészalkát hol falunak, hol városnak emlegették, az urbanizáció lelassult. Érdekes, hogy Mátészalka múltját mezővárosiként ismerik manapság is, holott a vasútvonalak megépítésekor egyre jobban eltért az alföldi nagyközségek ismert agrártípusától. ,,A lakosság kereskedő, iparos, értelmiségi rétege nagyobb százalékos arányban növekedett, az őstermelők paraszti rétegével szemben" — állapítja meg dr. Csomár Zoltán. „Mátészalka gyászba van, Gacsaly Pista halva van." Erről a népballadáról híres Mátészalka — jegyzi meg keserűen a monográfia írója, majd hozzáteszi: — Nemcsak a sötétség fészke ez a táj, mert a fény, a világosság sugara is igen sokszor villant fel itt nemzeti történelmünk folyamán. Tarpai Márton, a Báthoryak, a Rákócziak, Esze Tamás, Zalka Máté ezen a vidéken éltek, vagy innen indultak ... Mégis: az elmaradottság ugyanúgy befészkelte magát ebbe a tájba, mint egy-két kiváló emberének lelkébe-fejébe a haladás, a szabadság vágya, gondolata. A külkép sem volt túl biztató, legalábbis az 1828-ban készült összeírás nem találja annak: „Ezen Mező Városnak házai — ki vévén némely rendesebben épült apró házakat — átaljában igen rongyos szalma és nád fedelű alacsony épületből állanak. Egy ház sincs az egész Mező Városban, melly a tulajdonos adózó lakosnak állandó jövedelmet adna." És mit mutatnak az 1960-as népszámlálási adatok? Az összterületre számított lakóházsűrűség Mátészalkán 58, ezzel szemben a járási jogú városok átlaga csak 37. Igaz, az emeletes házak száma kevés (mindössze húsz volt akkoriban). Lánczi Jánost először a Mátészalkáról szóló újságcikkekből ismertem meg. Energikus, tettre kész emberként. Beszélgetésünk tizedik perce után bebizonyosodik, nem túloztak az újságcikkek. Eláraszt adatokkal, közben arról sem feledkezik meg, hogy hozzátegye saját tapasztalatait, majd programot szervez: mit nézzünk meg a városban a beszélgetés után. Lánczi János huszonöt esztendeje Mátészalka városi tanácsának elnöke. A csengeri járási tanácsnál dolgozott azelőtt, végzettsége agrármérnök, s azt is elárulja, nem túlzottan örült kinevezésének. És hogy mi szerettette meg vele a várost? Milyen erőnek tulajdonítható, hogy 25 éve nem vált meg Mátészalkától? Sokat köszönhetnek egymásnak. Lánczi magas állami kitüntetéseit, Mátészalka pedig — ha csak részben is tanácselnökének — megújult, szépülő életét, arculatát. — Földrajzi-vasúti gócpont volt ez a város mindig — kezdi a beszélgetést a tanácselnök a már jól ismert indoklással, mely kérdés nélkül is arra ad magyarázatot: miért a városi rang? — És harminc évig, 1960-ig Szatmár megye székhelye volt. A jelen különössége, hogy Budapesttől ez a legtávolabb eső kisváros. A múlt? Gyér ipar, közmű szinte semmi, elavult házak, sár. Később — már a felszabadulást követően — épült egy tejüzem, és létrejött egy Erdért-telep, de sok pénz akkor sem ömlött erre a vidékre. A XX. század elejéig tartotta a feudalizmus utolsó védbástyáit ezen a tájon. Az itt székelő alispán, bizonyos Péchy Manó földbirtokos, elutazása előtt sohasem feledte el botját a község főterén leszúrni, s egy kalapját rátenni. Minden arra haladónak kötelessége volt süvegelve köszönni a kalapnak. Számtalan ilyen és ehhez hasonló anekdotát hordoz magával a múltból, és ezekhez az anekdotákhoz ragasztva azt a szellemiséget, amelyet éppen jelenünkben vetkőz le Mátészalka. A közel-17