Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Marosán György: Két otthon birtokában

BIRTOKÁBAN Nincs semmi érdekes abban, ha számot vetek vagy mérleget állítok fel akkori életemről, sorsomról, és összegezem a végeredményt, kiderül: hogy a szakszervezeti otthon, a rendőrség, a toloncház és a börtön összefüggő egységet alkotó rendszer és világ volt Magyarországon és Budapesten a magamfajta harcos, szakszervezeti munkás számára. Egyébként csak az utóbbi tíz esztendőt tartom olyan időnek, hogy van két szeretett otthonom: egy a régi, a munkásotthon 52 éve, és egy privát, a családi, de mindig az első volt a fontos és döntő, amely segítette és meghatározta a másikat is. Az első a kollektív otthon, ahol nemcsak gondolkodni, harcolni tanítottak meg, de cselekedni, nemcsak magamért, de másokért is. Ez egész életemet meghatározta. Ez is érvényes törvény és szabály, nem vagyok egyedül, szerencsére, még sokan vagyunk, élünk Budapesten, akik ezt a hódító utat a két otthonért megvívták. Mi tagadás — nem dicsekszem vele —, voltak érdekes, izgalmas szállásaim is, de csak szállásaim, szép, elegáns villákban is laktam, vagy a város mellékutcáiban és a híres vörös övezetben szegény és harcos prolik között. Mindkettő magán viseli nemcsak a szép, de sokszor a súlyos emlékeket is. Eletemben a villa és a kunyhó, a palota és az ágyrajárás keresztezték egymást. Hiába van most már privát otthonom, aranyos, drága feleségem, két gyermekem és négy unokám, mintegy kis szilárd kollektíva, nemcsak szívekkel, de szellemében — nekem hetenként legalább háromszor, ha szükséges, többször is el kell mennem az első, a legrégebbi otthonomba, a szakszervezetbe; amely már nem a Peterdy utcában van, hanem az előkelő Gorkij fasorban, amiről köztudomású, hogy valósággal szakszervezeti negyeddé vált. Ismerem a szomszédokat is: a SZOT-ot, az építőket, a bányászokat, a művészeket, a filmeseket. Színes és érdekes világ. Ha elindulok hazulról, az utat sokszor gyalog teszem meg, el nem szakadva a pesti utcáktól, emberektől. Mindig útba ejtem a Peterdy utcai szakszervezeti otthont, nemcsak azért, mert az épületbe be van építve az én 80 pengős téglám, amelyet a szakszervezeti szövetség a tagoktól szedett be a tagdíjon kívül, hogy önálló helyiségük, otthonuk legyen az élelmezési munkásoknak. Bevallom őszintén, nem tudom, hog}' most kik lakják, de megnézem, és innen indulok tovább a Gorkij fasorba, egy hatalmas épületbe, ahová, amikor belépek, szívemet és lelkemet átjárja az érzések hulláma. Itt találkozom a régi dalos cimborákkal, a régi és az új szakikkal hetente kétszer, és ha a klub nyitva van, akkor többször. Itt ismerkedem a szakszervezet gondjaival, harcos problémáival. A klub helyiségében sakkvagy ultiparti és érdekes, izgalmas dumák a világról és rólunk is. Amikor eljön az este, és kilépek az otthonból, boldog érzéssel ballagok hazafelé a pesti tereken, utcákon át, azzal a fennkölt érzéssel, hogy én vagyok Budapest leggazdagabb embere, mert két otthonom van, ahová mindig visszavárnak, és ahová igaz szeretettel megyek. Örülünk, ha együtt vagyunk, nem tartozunk a síró emberek közé, nagyokat tudunk nevetni és nevettetni, de bátorítjuk is a csüggedőket, mert napjainkban is vannak ilyenek jócskán. Közös bánat köt össze bennünket, ha valaki beteg lesz közülünk vagy végleg itthagv minket. De hát ilyen az élet, a munkásélet. 55 éves szakszervezeti tagsággal, 52 éves dalos mozgalmi múlttal és 51 éves párttagsággal a zsebemben befejeztem hódító utamat. Nem harcolok tovább, ez a hódító út sikerrel járt. Kettő, írd és mondd: kettő otthonom van, lehet, hogy ez másoknak hihetetlenül hangzik, ennél többet én soha nem akartam. Innen sokfelé vezetett utam, nemcsak Európába, de a Távol-Keletre is, és bárhol csodáltam meg egy országot, annak népét, különösen munkásosztályát, azon ítéltem meg, hogy az illető munkásnak milyen otthona van, és van-e kettő, mint nekem. Ez a körülmény igen sokat árul el a munkás múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Soha nem felejtem el, amikor először léptem ki a Nyugati pályaudvarról a pesti körútra szorongó szívvel. Néztem ezt a nekem metropolisnak tünő hatalmas várost, ahol minden él és mozog, és ahol minden olyan színes. Ezt a szorongást csak az enyhítette, hogy biztos és pontos cím birtokában voltam. Ha tétovázva is, de végigszántottam a pesti körutat, egészen a Dohány utcáig. Jellemző volt zavarodottságomra, hogy háromszor is megkérdeztem az utat, féltem, hogy eltévedek, pedig a körút egyenesen vitt. 1926. április közepén léptem át a Budapesti Sütők Szakosztályának küszöbét. Felmutattam tagsági könyvemet. Behívtak, számba vettek, elláttak minden új okmánnyal, tehát befogadtak, jobban mint állampolgárt a hivatalos kormányszervek; arra sokat kellett várnom, hiszen Erdélyből jöttem, tőlük független világból. A hatalmasságok mindig gyanakodva fogadták az ilyeneket, mint én. Nos így és itt vette kezdetét a hódítás. Hiába kószáltam én sokszor a nagyvilágban, az út, ha visszaérkeztem, először a szakszervezetbe vezetett, az én igazi első szilárd otthonomba, amely nélkül — ne hangozzék frázisnak, sem dicsekvésnek — szegényebb, szürkébb és idegenebb volna számomra a világ. Két jelentős dolgot kellene számba venni ezzel az izgalmas témával kapcsolatban, nekünk régieknek, a mai fiatalok számára figyelmeztetésül és tanulságul. Először a munkád szakszervezeti otthonokat és a bennük élő, harcoló, helytálló munkások világát; másodszor a pesti utcákat, tereket, sikátorokat és bennük a munkás és a kisember világát. Budapestet ők jellemezték legjobban, ők voltak mindig többségben, mint egy nagy világváros alapítói és építői. Néhányszor szinte a romokból kapartuk vissza, hogy azzá váljék, amiben most tündököl, mint Európa egyik legszebb, legizgalmasabb, legfüggetlenebb és legszebb fővárosa. Én a munkásotthonok városába érkeztem 1926-ban. Közel 200 ezer szervezett munkás volt abban az időben Magyarországon. Minden jelentős. régen harcoló munkásszakszervezetnek volt már saját otthona. Az első helyen álltak a vasasok, 1926-ban még a régi helyen, a Thököly úton, Húszévesen mint rendező gárdista 9