Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Marosán György: Két otthon birtokában

Marosán György KET OTTHON lenek voltak visszakullogni oda, ahonnan jöttek: a kisvárosba, faluba, nem ritkán a sötét tanyai világba. Sok bátor, vakmerő munkás és parasztember életét, sorsát döntötte el a siker vagy a bukás. Én háromszor vágtam neki. Kétszer a város valósággal visszadobott, mert vagy munkám nem volt, vagy szállásom, és e kettő hiányában csak a Horthy-rendőrség várt volna rám, az pedig hamar kitoloncolta azt, aki neki nem volt kívánatos vagy kedves. Nem hagytam magam, harmadszor is nekivágtam, ezúttal sikerrel. Fene nehéz volt! Könnyebb volt egy lányt, egy asszonyt meghódítani. Budapest sokat, nagyon sokat követelt meg attól, aki stabil munkával és otthonnal rendelkező ember akart lenni. Nem szégyellem bevallani, hogy ez alatt az 52 év alatt sokáig úgy is éltem Budapesten, hogy nem volt szállásom, sem munkám, sőt egy meleg tál ételért is a híres, nevezetes Sipőcz népkonyhájára jártam, sokadmagammal. Nem volt bejelentett szállásom, így igaz; de volt otthonom, és ez a szakszervezetem helyisége volt, amely mindig és minden körülmények között biztos otthont kínált. Hajnali 4 órától este 8-ig volt nyitva. Innen kilépve sokfelé vezetett utam, szép útjaim. Ha szállás nélkül voltam, akkor a pesti utcák, körutak, terek és sikátorok voltak igazi csatatereim az életért, a megmaradásért. Ezek az utcák izgalmas, ma is felderítésre váró, gazdag témát adnának sok-sok írónak, művésznek, alkotónak, mert a pesti utcák, terek és sikátorok világa sajátságos világ. Engem Budapest varázsa, titkai, harcos és romantikus légköre mindig fogva tartott. Soha nem vált unalmassá, mindig volt valami új, amit föl kellett fedeznem benne. Ma is sokat kószálok, barangolok a városban, életem feltételéhez tartozik ma is, mindig is benne éltem a budapesti emberek világában. Budapesten lakásom során sok mindent végigcsináltam. Voltam ágyrajáró heti 4 pengőért. A nagy világválság idején, amikor minden leromlott, lezüllött, 2 pengőért is. Az ilyen bérelt ágyat többen használtuk. Én hajnali fél 4-kor keltem, vagy keltettek; még ki sem hűlt az ágy, már egy másik, hozzám hasonló éjjeli munkás foglalta el. Kevesen írták meg az ágyrajárók világát. Sokan ma is szemérmesen hallgatnak róla. Minden nyomorúsága ellenére is megvolt a maga romantikája. Jobban kereső koromban, legényemberként béreltem egy külön szobát. Ez volt a legmagasabb csúcsa az én legényidőmnek. Régi, dédelgetett nagy vágyam volt, hogy egyedül aludjak egy ágyban, és a szentséges jó isten adja meg egyszer, hogy legyen külön szobám, ahová csak azok léphetnek be, akiket én beengedek. Itt nemcsak a lányokról, asszonyokról volt szó, hanem a nekem kedves emberekről: szakikról és elvtársakról. Az ilyen önálló szobával rendelkező számára nagyobb volt a biztonság, főképp a rendőrségtől, de rangot is jelentett, minőségi változást életemnek. Ha már a szállásoknál tartok, be kell vallanom azt is, hogy beszállásoltak engem sokszor kényszerhelyekre is szállásadóim. Lakója lettem sokszor, nagyon sokszor a híres, nevezetes Toloncháznak, a Markó utcai fegyháznak, a Gyűjtőfogháznak, a Pestvidéki Fegyháznak, valamint a Conti utcai és Margit körúti katonai fegyházaknak. Tíz évet vettek el életemből; vállaltam, de ha ezekből a nevezetes kényszerlakhelyekből szabadultam, csak egy utam maradt: a munkás szakszervezeti otthon. Azt mindig megtaláltam, az mindig hazavárt. bárhova kerülem, bárhogyan éltem is, mint utcai csavargó a rendőrség szerint, vagy fegyházlakó — a Peterdy utcai Élelmezési Szakszervezetek Otthona mindig hazavárt; mert volt olyan idő is, hogy kiszabadulásom után sem a munkaadóm, sem a szállásadóm nem akart hallani rólam, a börtönlakóról. Nem szerették azt az albérlőt, akit a rendőrség gyakran elvisz hazulról. Ilyenkor újból meg kellett hódítanom Budapestet, harcolni azért, hogy szálláshelyem és munkahelyem legyen, bár, hangsúlyozom, otthonom volt. Gazdag ember vagyok, pedig sem ingó, sem ingatlan vagyonom. Soha nem tudott magával ragadni a gyűjtés, a tulajdonszerzés szenvedélye, vágya és akarata. Ennek ellenére gazdag ember vagyok, mert van két otthonom. Régóta közismert, hogy szállása lehet mindenkinek, ha csak nem kivert ember vagy csavargó. Az otthon keresése és megtalálása meghatározója volt a régi világban különösen a munkás, a kisember életének, sorsának, de státusának is. Ma már szerencsére más értékmérőnk is van, de az otthon a mi világunkban is meghatározó. Nekem, a kiválasztottnak, szerencsére Európa-szerte volt, és most is van otthonom. Ha ma újból útra kelnék, és nekivágnék európai vándor-, valcoló utamnak, szakszervezeti és párttagsági könyvvel a zsebemben, bizonyos, hogy mindenütt megtalálnám azokat, akik otthont, nemcsak szállást, de a biztos otthont garantálnák számomra. Tagsági könyvvel mindenhova beléphetek és otthonra találhatok, ahol szervezett munkások, szocialisták és kommunisták élnek, dolgoznak, harcolnak. Életemben igen érdekes meghatá-Nagyváradról, Ady Endre nevezetes Pece-parti Párizsából indultam el 52 évvel ezelőtt azzal az elhatározással, hogy meghódítom Budapestet én, a falu szülötte, a kisváros neveltje, akit vonzott a még nagyobb város, a hatalmas ipari központ és természetesen a jól szervezett munkásosztály, amely nagyobb és gazdagabb otthonokkal rendelkezik, mint az a hely, ahonnan én vakmerően elindultam hódító utamra. Ma már örömmel — mi több, boldogan — kijelenthetem, hogy Budapest meghódítása volt életem legsikeresebb vállalkozása. Amikor megérlelődött bennem az elhatározás — mindig gyorsan döntő ember voltam —, nem ismertem azokat az objektív nehézségeket, amelyek rám és hasonszőrű társaimra vártak. Ezeket nem mindenki tudta elviselni, nem mindenki volt képes megbirkózni velük. A nem várt nehézségek, a súlyos akadályok elriasztották, meg is törték hódító vágyát. Kényterozó utak és otthonok voltak; a nagyváradi munkásotthontól a budapesti munkásotthonokig egyenes és biztos út vezetett. 8