Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Máriássy Judit: Nyugtalan évad

zsovits Lajos meg is valósítja; Hegedűs D. Géza egy-egy részlet erejéig szintén. A főszereplő Szabó Sándor elementáris tehetsége azonban perbe száll Vallóval. Ez az öregember hasonlíthatatlanul charmeosabb, jópofább, sőt tisztességesebb is, mint bármely Gondnok, akit külföldön láthattunk. (Még az az eretnek gondolat is felötlött bennem: vajon nem járt volna-e jobban mindkét előadás, ha Várkonyi Zoltán és Szabó Sándor szerepet cserél.) Hogy miért időzöm ilyen hosszan egy kamaraszínház két produkciójánál ? Mert a Bűn és bűnhődés kínban fogant sikere — ennek az évadnak legkiemelkedőbb színházi eseménye Budapesten —, összefügg az említett jelenségekkel is. Nagyegyéniségek színházában a színész gyakran a rendező fölé nő, még az is megesik, hogy nem magát adja a szerepnek, hanem azt szabja saját alakjára. A nagy egyéniség természetesen — kincs. De az együttes kincse. A harmonikus előadásnak előfeltétele az összjáték. (Jefremov kitűnő Ivatiovjában is zavart, hogy Szmoktunovszkij némi önzéssel magasodott ki tehetséges partnerei közül, s ezt a dramaturgiai változtatás meg a világítás is alátámasztotta.) Nos, a Bűn és bűnhődés-ben nem parádés alakításokat látunk, hanem parádésan közérdekű, felkavaró, lenyűgöző előadást. Olyan kollektív teljesítményt, ami utólag feltehetően kárpótolta minden résztvevőjét a próbafolyamat nehézségeiért. Kétségtelen: itt Ljubimov a főszereplő, őutána nehéz a rangsorolás. A korántsem szentségtörő, aktuális Dosztojevszkij mű sikere éppúgy Kern Andrásé, mint a díszlettervező David Borovszkijé, Tordy Gézáé, Mádi Szabó Gáboré, Kútvölgyi Erzsébeté, Garas Dezsőé — és a világosítóké. A Vígszínházból soha nem lesz — ne is legyen — Taganka Színház. De bizonyos, hogy ez a vendégrendezés a szó jó értelmében tovább nyugtalanítja majd a vendéglátókat. * Kellemes változás észlelhető Kazimir Károly Thália Színházában. Az évad első bemutatója még a régi utat követte. A legjelesebb szovjet drámaírók egyikének, Bulgakovnak nem valamely darabját, hanem egy darabbetéttel dúsított regényét alkalmazta színpadra. Ráadásul — a Bűn és bűnhődés-scX ellentétben — a Színházi regény pusztán szakmai, bennfentes aktualitásokkal szolgál. (Hogy az előadás tetszetős látványt nyújt, az kevés az üdvösséghez.) Annál örvendetesebb, hogy a Tóték felújításával, majd a Gong-gal és a Gang-gal a színház újra felfedezte: nem árt, ha a darabot író írja, méghozzá egyenesen színpadra szánva. Örkény darabja érdekes metamorfózison esett át. Vérfagyasztó tragikomédiából szórakoztató, vidám szatíra lett. Van, aki ezt az átlényegülést a magyar társadalom átalakulásával, nyugalmi állapotával magyarázza. Én titkon azt gyanítom, hogy a rendező okozta a változást. Részben, mert ő maga is több Tótékat rendezett és látott külföldön, részben, mert — igen okosan — nem akarta ismételni önmagát. Nem kísérelte meg pótolni Latinovits Zoltán félelmes erejű őrnagyát, s Harsányi Gábor kiválasztásával eleve más hangsúlyt adott a történetnek. Harsányi állja is a próbát, bár nem mindig tud elszakadni saját „vicces", enyhén selypegő, biztos sikert kínáló modorosságától. Mándy Iván és Czakó Gábor egyfelvonásosait a kritikák nagyon különbözően fogadták. A Mándy-hivők hevesen elutasították a fiatal Czakó Gábor mulatságos „mélyvizét". Pedig a két mű — Karinthy Márton, illetve Kőváry Katalin rendezésében — jól megfér egymással. A Gong árnyaltan megrajzolt, stilizált világa után a Gang földönjáró frivolsága nem szentségtörés. Már-már restellem megvallani, hogy rangsorolni se tudom a kettőt. Ha Mándy darabjában Turay Ida, Rátonyi Róbert, Buss Gyula és Drahota Andrea alakításának örültem, nem kevésbé nyert meg Schubert Éva, Bitskey Tibor, Kozák András és a többiek játéka Czakó tragikomédiájában. • Budapest legnyugalmasabb színháza kétségtelenül a Madách. Siker siker hátán. Szabó Magda regényének színpadi változata, a Régimódi történet, Hochhut: Egy vadász halála, a múlt évadról, Spanyol Izabella, a Lóvá tett lovagok és a kamarában Tolnay—Mensáros jutalomjátéka Arbuzov Kései találkozáséban, Moliére Tar tuffe-]c és A versailles-i rögtönzés. És itt is sikeresen élnek tovább a jól bevált repertoár-darabok. (Bár a kritika erősen vitatta — s vitatom jómagam is — igazi közönségsiker a Huszti Péterre szabott Hamlet.) Mindez szép. Majdhogynem túl szép. A Madách Színház őrzi eleganciáját, mindent ízlésesen tálal. Vezető rendezői, Ádám Ottó és Lengyel György okos mértéktartással őrzik a színvonalat. Kerényi Imre fiatalos újításai sem okoznak stílustörést; Brecht nála is megszelídül kissé, de a Mahagonny színrevitelében ez nem zavaró. (Inkább az, hogy a songopera énekes-kívánalmainak nem tud minden színész megfelelni.) Jeles alakítások is igazolják: a Madách Színházban nincs krízis, nincsenek bukások, a közönség hűsége okkal töretlen. Hiszen olyan kitűnő alakításokat láthat, mint Sulyok Máriáé, Schütz Iláé és Márkus Lászlóé Szabó Magda drámájában, mint Psota Iréné a Mahagonny-ban, többeké a Moliére-ekben és Mensáros Lászlóé a Hamletban. (Huszti Péterét is idesorolnám, hiszen a színész egész tehetséges önmagát adja a szerepnek, de mert a darab átalakítása és értelmezése nem győzött meg igazáról, nem volna tisztességes eljárás az egy-szerepre épített rendezői koncepciót különválasztani éppen attól az egy szereptől.) Még az évad leggyengébb produkciója, a Müller Péter átdolgozásában felismerhetetlenné vált Akutagava mű, A vihar kapujában sem bukott meg a Madách Kamaraszínházban. Ez az idillikus állapot forrásban érő színházi életünkben éppen a nyugalmasságával nyugtalanít. Mert kényelmesnek látszik. Mert nagy tehetségek tartják évek óta saját csúcsukat, és mintha meg se kísérelnék magasabbra állítani a mércét. Tévedés ne essék: csaknem mindig jól érzem magam a Madách Színházban. Amikor vége az előadásnak, türelmesen várok soromra a ruhatárban. Utána szépen hazajövök és lefekszem. Márpedig olyan előadás után, amely megindít, gondolkodásra késztet, kételyeket vagy lelkesedést támaszt bennem, nem tudok szépen hazasétálni. A Gondnok után, az Ivanov után, a Várszínház Jobba Gabi-estje után együtt kell maradnom a barátaimmal, kollégákkal, vitatkozni kell, majd itthon elővenni a darabot és beleolvasni; tovább vitázni — immár önmagammal. Jani Ildikó, Nagy Attila, Pécsi Ildikó és Harsányi Gábor Örkény István: Tóték c. darabjában Thália Színház 6