Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Máriássy Judit: Nyugtalan évad

éreztem, hogy két Marton rendezte Illyés, Gelman és Sütő darabjait. Az „egyik" a Visszajelzés szürkeségre csábitó, ismét közgazdasági és morális kérdéseket feszegető szövegkönyvét tette csillogóvá, nemcsak a már máskor is alkalmazott, de mindig hatásos villanyfény-díszlettel, hanem néhány kitűnő alakítással (őze Lajos, Kállai Ferenc, Agárdy Gábor, Avar István) és jó ritmusérzékkel is. A „másik" Marton a Különc-öl, Illyés Gyula egyik legizgalmasabb darabját fosztotta meg belső, gondolati sugárzásától néhány szereposztási tévedéssel és a tempótlansággal. Sajnálatosan ez a Marton Endre vitte színre a Káin és Abel-t is. Meglehet, e jelentős mű előadásának felszínességében már szerepe volt a színházban uralkodó egészségtelen nyugtalanságnak is. Az eredmény mégis elszomorító, kiváltképp, ha felidézzük a rendező korábbi elmélyült munkáit, a Sütő darabjánál jóval bonyolultabb „leckét": Peter Weiss Marat-Sade-\éX például. Itt is bántó szereposztási melléfogások. Káin, a fejét felemelő első ember szerepében az intrikusként ható Szilágyi Tibor. Az üszkös sebekkel borított, öreg Évát Sassoonfrizurával, kicsattanóan egészséges külsővel alakító Ronyecz Mária. (Az utóbbi mellesleg, szép orgánumával és drámai erejével Sütő András igazi Éváját is el rudta volna játszani.) Nincs szándékomban leltári felsorolást készíteni egy-egy színházról. De a Nemzeti esetében még arra is fel kell figyelnünk, hogy míg a színház emeleti társalgójában Ireneusz Iredynski három drámai miniatűrjét Vadász Ilona rendezésében ügy látja éjszakánként a néző, mintha a színház kárpótlást akarna nyújtani keveset foglalkoztatott színészeinek: Kálmán Györgynek, Várad i Hédinek, Csernus Mariannak és Zolnay Zsuzsának, addig Major Tamásnak részleteiben igéző Téli re^e-rendezését az teszi egészében fárasztóvá, hogy nem győzte kiosztani a szerepeket, s így Törőcsik Mari és Cserhalmi György kettőse mellett vagy jó színészek zabolátlan játékát látjuk, vagy egyszerűen a szerepre alkalmatlan művészek tisztes igyekezetét. Jelentős színészegyéniségekben, megbízható társulatban a Vígszínház és a Madách mondható gazdagnak. (Ha tévednék, tévedésem mások tévedésére utal: meglehet, hogy ez a két színház gazdálkodik legjobban a tehetségekkel.) * Ronyecz Maria es Avar István Sütő András: Káin és Ábel c. drámájában. Nemzeti Szinház Keleti Éva felvételei Sztankay István és Márkus László Moliére: Tartuffe-jében. Madách Színház tekintélytisztelő rendezését — Utazás az éjszakába — és Valló Péter meghökkentő díszlet-keretbe foglalt Gow<f/w^-értelmezését nem csupán a két szerző stílusvilágának különbözősége indokolja. Ha a két rendező szerepet cserél, megeshet, hogy egy abszurd O'Neill-lel és egy érzelmes Pinterrel találkozunk. Parádés alakítások itt is, ott is. A már klasszikus amerikai író darabjában Tordy Géza lépi át legerőteljesebben saját körvonalait, s Ruttkai Éva hódít, ismert eszköztárának teljes felvonultatásával több elnézéssel ítélve meg Mary Tyront, mint a szerző. A rendezői elképzelés a Gondnok esetében szinte vitathatatlan. Kitűnő. Balá-Kútvölgyí Erzsébet és Kern András a Bűn és bünhödés-ben. Vígszínház A Vígszínházban az évad már indulásakoi is mozgalmas volt. Lope de Vega és Kapás Dezső találkozása félresikerült. A közönségsiker miatt nem merem ugyanezt állítani Fejes Endre darabjának zenés változatáról. Marton László rendezéséről. Jómagam egy más olvasatot őrzök a Jó estét nyár, jó estét szerelem!-ről, és bármily kellemesek is Presser Gábor számai, az előadás nem győzött meg róla, hogy akár rájuk, akár a monstre díszletre szükség volt. Az én Sötétruhás fiúm pedig ragadozóbb és elesettebb, mint az, akit Hegedűs D. Géza játszik. Különös ellentét köti össze O'Neill és Harold Pinter bemutatását a Pesti Színházban. Horvai István konvenciókat őrző és