Budapest, 1978. (16. évfolyam)

5. szám május - Zolnay László: A budavári barlangokról

kórházat is. Ezt a föld alatti várost vízvezetékkel, világítással látták el. Még a szemét és a szennyvíz elvezetéséről is gondoskodtak. Részt vett a munkákban Kadic Ottokár, a jeles geológus is; ekkor találta meg paleolit kori leleteit az Országház utca egyik mélypincéjében. A légoltalmi pincerendszer építésekor kiiktatták a pincebarlangoknak azt a részét, amely a mai Szentháromság utca 2. — a hajdani budai Városháza — épülete alatt helyezkedik el. Itt ugyanis lelkes barlangkutatók — az egész barlangi hálózat feltárását megkezdve — egy kisebb múzeumot rendeztek be. Ez a kis geológiai gyűjtemény — a maga földtörténeti és régészeti látnivalóival — számottevő látványossággal gazdagította Budát, s még az idegen-forgatás szakemberei is felfigyeltek rá. De most nézzük a barlangpince még korábbi történetét. Tudjuk, hogy Várhegyünknek építőanyaga a budai márga. Ám erre a budai márga-magra még a földtörténet hajnalkorában egy vastag — helyenként 6, helyenként 12 méter vastag — sziklaszilárd mészkő-paplan települt. Mivel pedig a Várhegy alatt hajdanában igen élénk hévizes feltöltések voltak, ezek a feltörő hévizek a Várhegy hasában a gömbfülkéknek sűrű sorát oldották ki. (S itt ne arra gondoljunk, hogy a hévizek a mai várfelszínig — a tenger feletti 160 méterig — törtek fel! Hanem arra: volt időszak — s nem is egyszer —, amikor a Várhegy masszívuma még sokkal mélyebben, a mai Duna-szint táján feküdt. Onnan emelkedett fel utóbb, budai testvérhegyeivel egyetemben.) A nagy földtörténeti korok végén s az emberi élet hajnalán az ember is felismerte e „lyukas hegynek" értékét. Kadic lelete, a félmillió esztendős „Buda-ipar" a tanúja, hogy hasznosította is. Mert ezeknek a — hajdan oldalbemeneti szájakkal rendelkező — budai hévizes gömbfülkéknek nem csak az volt a haszna, hogy menedéket nyújtottak. Az is, hogy általa szinte mindegyik barlangnak barlangi vize volt! így aztán mind a kora középkori várhegyi falunak lakói, mind pedig a középkor városlakói egyaránt kincset érő bércnek — s kincset érő barlangoknak — urai lettek. Ma a Várhegy belseje nemcsak a geológusokat s a paleozoológusokat érdekli. Érdekel bennünket, régészeket is. Hiszen nyitott — a földön heverő — kiaknázatlan kutatási téma. Amely ráadásul máris nem egy alapvető várostelepülési kérdésben újat mondott. A régről. Amikor minden háznak saját kútja, tiszta ivóvize volt A barlangrendszer egyes gömbfülkéit már a középkor budai háztulajdonosai át-áttörték. És alighanem a magisztrátus akaratával, védelmi célokból a magánosok mélypincéiből egy hatalmas, több kilométer hosszú, egészében máig feltáratlan labirintust alakítottak ki. Ez mindenesetre tökéletesen alkalmas volt arra, hogy tűz, ágyúzás esetén föld alatti átcsoportosításokat hajthassanak végre a védekezők. (Tudjuk, hogy például az 1723. évi hatalmas, az egész városon végigseprő tűzvészkor a lakosság ezekbe a pincékbe menekült.) Az 1920-as években, amikor Horusitzky Henrik hidrogeológus felmérte a várat, még tizenhárom ép, középkori kifalazású sziklakutat talált, 150—153 méter magasságban ingadozó vízszintekkel. Azóta jól tudjuk, hogy ezeknek a barlangkutaknak száma sokkal magasabb ennél. Az 1920—30-as évek kutatói úgy vélték, hogy azok a sziklába vágott aknák, amelyek a barlangpincék mennyezetéről a felső vári útszint befalazott kútszájaihoz vezetnek, szellőztető aknák voltak. A magam kutatásai során arról győződtem meg — példa erre a Tárnok utca 13. pincéjében feltárt (azóta visszatemetett) kút s a ma szabad térre, a Szentháromság tér nyugati oldalára s a Hess András térnek a Fortuna fogadó előtti szakaszára nyíló „akna" —, hogy mindegyik ilyen úgy nézett szellőző akna: a felszínről a barlangi kúthoz vezető vízmerítő akna volt. Vagyis: minden egyes ilyen „szellőző akna" alatt víz- és kútfoglalás van. 12 S mit jelentett ez? Egyszerűen azt, amiről, a középkori s a török krónikások is megemlékeznek: „a vár belül üres" — „minden háznak saját kútja van". S ha azt vesszük figyelembe, hogy a középkor végére a Várnak közel háromszáz lakóháza volt, több száz volt a barlangkutaknak száma is. Vannak azonban olyan — ugyancsak kétemelet mély — vári kettőspincék is, amelyeket soha nem kapcsoltak bele a földalatti Buda város labirintusába. A barlangkút azonban itt-ott ezekben is megvan. Példa rá a Táncsics Mihály utca 3. vagy az Országház utca 6. A Táncsics Mihály utca 3. aknája a felsőpincén át a felszínig vezet. A barlangpincéből — a házpince érintése nélkül — egyenesen felvezet a kútakna a Szentháromság téri 16-os autóbuszmegállóhoz, a hajdani Brunszvik telek nyugati oldalán. Ugyanilyen akna volt a Hilton szálló felépítése előtt az llletményhivatal dél felé néző kapujánál s még egy hasonló az Úri utcai Hadik szobornál. Kútaknák az utcák szélén és közepén Az 1960-as évek elején kiadott Budapest műemlékei című mű I. kötetének tudós szerzői — Borsos Béla, Zádor Mihály, Sótor Lajos — felvetették: a budai barlangrendszer főbb nyomvonalai és a XIV. századra kialakult budavári utca-, tér- és házbeosztás között valamiféle összefüggés van. Én magam — amikor a barlangrendszer alaprajzát (legalábbis a feltárt, ismert részek alaprajzát) egybevetettem a budai polgárváros alaprajzával — ezt a hipotézist nem éreztem igazoltnak. S erre a kételyemre kutatótársam, H. Gyürky Katalin adott frappáns választ. De előbb megfogalmazott egy — a fentinél is jóval meglepőbb — kérdést: mi a magyarázata annak, hogy a Bécsikapu tértől a déli városrészekig, le egészen a Szent György térig, számos olyan — barlangkutat a felszínnel összekötő — akna akad, amely nem esik a középkori házak udvarára? Hanem éppenséggel a házak utcai oldalára? Sőt a középkori utcák kellős közepére? S — anélkül, hogy ekkor még azok a régészeti eredmények ismeretesek lettek volna, amelyeket az újabb várásatások diktálnak (hogy ti. a Várhegyen, mielőtt ide város települt volna, falu volt) — meg is adta a választ: ezeket a kutakat akkor ásták, amikor Buda várát IV. Béla király még meg sem alapította! Tehát a vári barlangkutaknak ez a csoportja korábbi magánál Buda városánál. Korábbi a tatárjárásnál. Régészeti munkám során egyértelműen bizonyossá vált az, hogy — más tájolásban, más osztásban, mint az alapított város későbbi ház- és utcarendje, már egy igen jelentős, népes agrártelepülés állt a XII—XIII. századi Várhegyen. Egészen a tatárjárásig, amely azt elhamvasztotta. A palota s a Szent György tér területén immár százával tártunk fel olyan szemétgödröket, ház- és putrimaradványokat, amelyeknek semmi köze IV. Béla király városához, s az „új" város utcarendjéhez. Hasonlókat talált Gyürky Katalin a Várhegy északi, én magam a hegy északi, középső és déli részén. S mindenütt ráakadtunk arra, hogy ciszternákkal, vízgyűjtő aknákkal vagy barlangkutakra való ráfúrással vízigényeiket is kielégítették ezek a korai falulakók. Nem is voltak tehát olyan primitív emberek! A barlangi vizek s a budai „falu" emberei Most pedig — reális régészeti adatok alapján — nézzük meg, milyen volt barlang és ember, ember és víz kapcsolata a korai időkben? Kétségtelen az, hogy a budai hegynek várfalakkal való övezése előtt a sziklás, kopár, mészkő tetejű hegy oldalának tömegesen voltak barlangszájai, kimeneti nyílásai. A Táncsics Mihály utca 9. sz. teleknek északkeleti oldalán 1962-ben feltártam a XIII. századi építésű Szombatkapu maradványait. (A XVIII. században erre a kapumaradványra épült rá a Szent József lőportár.) Amikor egy kőkeretes nyíláson behatoltunk a farkasvermes, hajdan felvonóhidas kapuszék alá, hatalmas, kétirányban messze ágazó sziklajáratba jutottunk. Amikor pedig majdnem a mai Hunfalvy utca szintjéig mélyítettünk; felfakadt a víz! Itt tehát — mielőtt a XIII. századi, ó Szombatkaput felépítették volna, s a sziklapince még érintetlenül állt — a vizes barlangnak szabad volt a bemeneti nyílása. De ugyanígy megmaradt két, a bástyákon máig átvezető, régi barlangnyílás a keleti vároldalon is! Mindkettőt bekapcsolták a vár régi — és legújabb, légoltalmi célú — sziklapince-rendszerébe. Egyik a Halászbástya alá nyílik, a Szent György-szobor szomszédságában. Másik a Csónak utcánál töri át a várfalat. Egyelőre még lezáratlan annak az aknának a története, amelynek feltárásán jelenleg is dolgozunk. A Szent György tér nyugati oldalán, középkori út és középkori házmaradványok között nyílik ez a 10 méter mély, sziklába vágott aknaszáj. Az a ház, amelyhez szervesen kapcsolódik, vagy a tatárjárás előtti falunak volt az egyik háza, vagy közvetlenül a tatárjárás után épült. Az aknát valószínűleg már a középkorban, a XIV—XV. században betömték, mert török kori lelet nem akad benne. Az egészben azonban az a meglepő: aknánk, a tíz méternyi mély talppontnál hirtelen nyugatnak fordul, és 1,6 méter magasságban halad a várfalak felé. (Hogy eléri-e azt, s áttör-e rajta — a múlt és a jövő titka.) igy tehát azok a korai telepesek, aki a „magyar szentkirályok" korában először vették birtokukba a Várhegyet, s ott — magasan civilizált — agrártelepet építettek, tudták azt, hogy a Várhegy belsejében barlangok s vizek vannak. Tudták azt is, hogy ahol csak erejük van áttörni a vastag felső A „barlangváros" egyik részlete (Csigó László felvételei)