Budapest, 1978. (16. évfolyam)

5. szám május - László Gyula: „Manupropria"

Arany János bírálata egy Shakespeare-fordításról Vörösmarty Mihály kézírása vén — igyekszem töménytelen rajzos jegyzetemtől is megszabadulni. Míg tehát egyrészt gyűjtöm a másét, osztogatom a magamét. Aztán itt vannak a váratlan nagy ajándékok. Ilyenkor Ráth-Végh kártyagyűjtő félkótyája jut eszembe, aki elhatározta, hogy egy csomag kártyát egyenként gyűjt össze az utcán talált lapokból. Vagy 15 évig gyűjtötte, s már csak egyetlen lapja hiányzott, amikor egyszer csak egy teljes „pakli" kártyát talált az utcán. Nos, így került hozzám két szép gyűjtemény: az egyik a 30-as években nálunk járt nagy muzsikusok aláírása, néhány ütemnyi kottával fűszerezve, a másik meg egy aláírásgyűjtemény, amelyben Romain Rollandtó\ kezdve korunk nevezetességeinek levelekből kivágott — minő barbárság! — aláírásait gyűjtötte össze valaki. Egyébként a külföldi szellemi élet kiesik „gyűjtési körömből", hiszen lehetetlen lenne itthonról figyelemmel kísérni és „megszerezni" akárcsak a szomszédos népek költőit, íróit, képzőművészeit, muzsikusait: bár így is hozzámsodródott néhány jelentős kézirat. Hadd beszéljek legnagyobb veszteségemről is: az ostromkor elégett Szabó Dezső „Segítség!"-ének teljes kézirata, amelyet tőle kaptam volt ajándékba. Felrohantam a még égő házba, a fal mellett lapulva közelítettem meg a ládát, amelyben volt, s még láttam a szénné égett lapokon izzó írásrt, de ha megemeltem a lapokat, lángbaborultak. Könnyes szemmel néztem a menthetetlent! Ezzel szemben az egyes kéziratok megszerzése közben sok kedves, hu-20 Egy Jókai-kézirat részlete