Budapest, 1978. (16. évfolyam)

5. szám május - László Gyula: „Manupropria"

József Attila kézírása moros tapasztalattal lettem gazdagabb. Egyszer az egyik kedves társaságban szó került gyüjtőmániámról, és sajnálkozva mondták, hogy volt egy dedikált fényképük egyik kiváló költőnktől — de elégették! Hogy-hogy ? Nevetve mesélték, hogy a költő náluk volt vendégségben; hajnalig iddogáltak, beszélgettek, s amikor elment, virradatkor fényképet dedikált a háziasszonynak, ilyenképpen: „A ház asszonyának, a feledhetetlen éjszaka emlékére" — hát ugye ezt mégsem lehetett megtartani ?! Egy másik eset. Van egy Berzsenyi-kéziratom. Gyűjtő barátom minden áron el akarta cserélni, mondván, hogy ö az irodalomtörténész, nála van a helye. Felajánlott érte 5 Mednyánszky-levelet. Dehát barátom — mondtam —, Berzsenyi csak egy van! Nem adom. Egy hét múlva io Mednyánszky-levélnél tartott, két hét múlva már negyvenet Ígért. Feleletem mindig csak az volt: „Dehát barátom, Berzsenyi csak egy van!" Közben meglátogatott egy műkereskedő, s egy Berzsenyi-szerződést ajánlott fel vételre, amelyen azonban csak az aláírás volt a költőé. Meg is vettem olcsóért, 40 Ft-ért. A következő héten mondom barátomnak : Minek ez neked ? Csak az aláírás Berzsenyié. Nem baj mondta és megtoldotta eddigi ajánlatát 5 rajzos naplóval, egy Kafka Marcii-levéllel, meg ha jól emlékszem, néhány Batsányi sorral. Erre megjátszott bánattal odaadtam neki a megvásárolt szerződést. Másnap táviratot kapok Sopronból Csatkai Endrétől, a múzeumigazgatótól, akinek ugyancsak szép gyűjteménye volt: „Miért adtad oda Berzsenyidet az örménynek?" Válasz ugyancsak táviratban. „Nyugodj meg, az csak aláírás volt, az eredetim megvan." Régész vagyok s amellett képzőművész. Kérdezhetik tehát: voltaképpen mi célom van a gyűjtéssel? Nyilván nemcsak a szerzés szenvedélye sarkall. Nehéz erről számot adnom, mert bennem sem egészen világosak céljaim. Mosolyogva szoktam mondani, hogy gyűjteményem végleges rendelését „öregkoromra" tartogatom. Már régóta beértem ebbe a korba, de kegyes öncsalás, hogy amíg nem kezdek bele a rendszeres áttekintésbe, addig még nem értem el az idők végezetét. De van ennél az önáltatásnál mélyebbre markoló célom is. Említettem már, hogy mennyire érdekel az alkotás folyamata. Nos, ezekben a vázlatokban éppen ezeknek a rejtélyeknek sűrűjébe kerülök. Most én, később az irodalomtudósok. Ezeket a „piszkozatokat" ugyanis a költők nagyrészt megsemmisítik, gyűjteményem tehát gazdagítja szellemi életünket. De van még valami állandó serkentő erő e gyűjtés mögött. Amióta egyik vagy másik költőnktől, művészünktől kéziratom van, szinte otthonos érzéssel, a barátság érzésével olvasom, nézem, hallgatom müveiket. Erre akkor ébredtem rá — sajnos nem saját gyűjteményem kapcsán —, amikor egy Rembrandt-kéziratot néztem, s olyan ismerős volt, mintha már találkoztam volna vele. Nemsokára derengett e találkozás emléke: igen, egyik képére emlékeztem. A kézirat vonalainak vezetése, tömbjének elosztása, hullámzása azonos volt a kép erővonalaival! Egyszer Füst Milánnal beszélgettem erről, s ő azt mondta: hiszen ez természetes, mindkettő egy ember műve, nem is lehetne másként! Sajnos, nem értek az írásmagyarázathoz, nem bolyongtam útvesztőiben, de ennek ellenére például Berzsenyit ma másként olvasom, mint azelőtt, amikor még nem volt írásom tőle. Valami otthonosság-érzés, a „nem is lehet másként" biztonsága kíséri a versolvasást. így vagyok Adyval is (több versének kézirata van nálam) vagy Juhász Gyulával, Kosztolányi Dezsővé 1, Tóth Árpáddal és többi klasszikusainkkal,. József Attilával zárva a nagy halottak sorátt

akikhez most hozzávehetem szegény Nagy Lászlót is. Azt is természetesnek veszem, hogy gyűjteményem előbb-utóbb, talán majd gyermekeimtől-unokáimtól, múzeumba kerül. Éppen ezért jó lenne, ha egyik-másik kéziratot, amelynek keletkezéséről tudok, jegyzetekkel kísérném. íme: ez is „öregkoromra" vár. Egyszóval ez a gyűjtemény amolyan szilárd alap: amíg még nem értem végére a rendezésnek, addig még van időm. Igaz: csalóka képzet ez is. Az öreg Kós Károly tavaly tavasszal még azt mondta: „Gyula, addig nem halok meg, ameddig új könyvedet el nem olvasom a honfoglalásról." Talán első eset, hogy szavát nem tartotta meg, s elment ebből az „ántivilág"-ból. Lehet, velem is ez történik; mindannyian annyi befejezetlen, elvégezetlen munkát hagyunk magunk után! Ne töprengjünk dolgokon, amelyek rejtve vannak előttünk, hanem térjünk vissza az eredeti kérdéshez: a gyűjtéshez. Képeket, szobrokat nem gyűjtök, mégis összegyűlt nálam egy kis múzeumra való, s jó köztük élni. Népművészetet sem gyűjtök. De konyhánk fehér fala üres volt, s elhatároztam benépesítem népi tányérokkal. Most olyan, mint a magyar nép csillagos ege. Voltaképpen talán kéziratgyűjtésem is valami hiányérzetből táplálkozott, s amit kezdeteiről és folytatásáról leírtam, pusztán tünet, de nem az igazi ok? Lehetséges, hogy a megtalált szó tisztelete lenne gyűjtésem legfőbb indítóoka? Most, hogy ezt leírtam, a felszabadulás öröme fog el: hát persze! Hogy eddig nem gondoltam erre! Vissza-visszazeng bennem költőink egy-egy megtalált szava, versfoszlánya : a szó és valóság találkozása. Talán-talán gondolom magamban mint olvasott ember a szó régi mágiája kísért, amelyben a megtalált szó egyúttal a szó tartalmának birtoklását is jelentette ? Nem tudom, de megint csak azt érzem, hogy nem járok messze a valóságtól. Keresem, hogy más miként keresi a szót, az igazit, amely valóban közvetít a világ és énközöttem. A Petőfi Múzeum egyik kedves munkatársa ígérte, hogy kapok majd olyan kemény kéreg-dobozokat, amelyekben korszerűen tudnám tárolni a sokfajta kéziratot. Eddig még nem jáitam utána ennek sem, „hiszen még nem érkezett el az ideje" a végleges rendteremtésnek. Lám, lám, gondolom magamban, így találkozik a gyűjtés szenvedélye az élniakarással. Nemcsak szokás, nemcsak szenvedély, hanem éltető remény. Ennél többet nem tudok mondani. Zsenny.t, 1978. február 21