Budapest, 1978. (16. évfolyam)

5. szám május - László Gyula: „Manupropria"

A gyűjtemény (Siklós Péter felvételei) László Gyula izgalmas, ha nyelvünk hangértékei úgy működnek írás közben, hogy a szavak nemcsak pontosak, hanem hangsúlyos kezdeteikkel is felelnek egymásnak. Nem törekszem én az alliterációkra, de ha felbukkannak, örömmel tartom meg őket, még „tudományos szövegekben" is! Miért lenne szégyen, ha nemcsak igazul, de szépen is írunk? Sok-sok levelet küldtem író- és művészbarátaimhoz, amelyeknek szinte egyetlen témája: „Hát nálad hogy van mindez?". Ezért böngészem határtalan érdeklődéssel kéziratgyűjteményemet, a születőben levő művek lassú alakulását. Gyűjteményemben sok effajta, készülésben levő vers vagy át- és átjavított próza akad. Emlékszem egyik költőbarátom legszebb versére, amelynek kéziratát rajzomért cseréltem. „Almoddal mértél" a címe, s azt a feszültséget akarja feloldani, hogy felesége őt leánykori álmaihoz méri: így ő mindig vesztes marad köznapi valóságában, a megszépítő álommal szemben. Nos, a kéziratban — ha jól emlékszem — szinte zökkenés nélkül indul az első három szakasz, azután kínkeserves gyötrődés következik a befejező két szakaszért. Mi történt itt? — kérdeztem. Észrevetted? — mosolygott. Nos, éreztem, hogy azt a feszültséget, ami bennem támadt, hogy az eszményképpel, az álommal szemben mindig alulmaradtam, csak versben tudom feloldani. Elkezdtem írni, feleségem a konyhán dolgozott. A harmadik szakasz után bejött és kedvesen mondta: látom, dolgozol, nem zavarlak. Igen ám, de ezzel vége volt bennem a feszültségnek, viszont éreztem, hogy a vers jó vers, be kell fejeznem, s ekkor kezdődött a küzdelem a versért, a befejezésért. Elsősorban ilyenfajta kéziratok izgatnak engem. Szerencsére sok barátom van költőink között, akik néha mosolyogva, néha morcosan engednek kérésemnek, s egy-egy versük kéziratát, vázlatait ideadják, rendszerint valamelyik rajzomért cserébe, vagy anélkül. Emlékszem, Szabó Lőrinc ideadta a „26. év" két szonettjének teljes vázlatanyagát, s még meg is kérdezte, hogy mástól nem kell-e? Mondtam: „Hát csak nem vagyok olyan szégyentelen, hogy mikor nálad vagyok, akkor más kézirata is érdekeljen." Valósággal rám erőltetett egy Babits és egy Tóth Árpád fordítás-vázlatot, gondosan rágépelve, hogy tőle kaptam ajándékba. Nos, belemelegedvén a beszélgetésbe — merthogy annak tekintem ezt a beszámolót —, megfeledkeztem arról, hogy számot adjak, miként is kezdtem el. A negyvenes évek végén Kolozsvárott rendet akartam teremteni felgyűlt levelezésemben, s kezdtem kiválogatni azokat, amelyek jellegtelenek, nem érdemes tartani őket. Dehát csak nem dobom el Szönyi Istvánnak, a „tanár úrnak" levelét? S Rudnay Gyuláét ? És a többi tisztelt és szeretett tanáromét, barátomét, akik a magyar szellem alkotói! Érdekes — gondoltam, miközben ezeket rakosgattam —, jó barátságban vagyok vele, s még sincsen levelem például Sinka Istvántól, Veres Pétertől, Medgyessy Ferenctol. Hogy lehetséges ez? így kezdődött: valamilyen alkalmat vártam, hogy írhassak nekik. S jöttek a válaszok, kezdett „teljessé válni" baráti, ismeretségi köröm. Különösen erdélyi íróbarátaim éltették meg a „mániát", hiszen mosolyogva magyaráztam nekik, hogy a régi korokban félték és tisztelték a mániát, mert az istenség jelenlétét sejtették benne. Nos — mondtam — ilyen mánia szállt meg engem, tart hatalmában. Táplálnom kell, mert ha nem — elemészt! így felcsigázva érdeklődésüket tettem hozzá, hogy bizony kéziratoddal csillapíthatnók mardosását. Nevetés követte az ilyenfajta beszélgetéseket, s aztán rendszerint meglett az alku: én adok rajzot, ők kéziratot. Asztalos István, Horváth Imre, Horváth István, Szemlér Ferenc, Kacsó Sándor, így gyarapodott a névsor, hogy ne is beszéljek arról, akit a legnagyobbnak tartottunk magunk közül: Szabédi Lászlóról. De aztán atyai barátom, Bánffy Miklós tisztelt meg kéziratával és sorban a többiek: Kiss Jenő, Tompa László, Létay Lajos, Gaál Gábor, Nagy István, majd később a fiatalok, akik közül nem egy tanítványom volt az egyetemen: Bajor Andor, Márki Zoltán, B. Nagy Margit, Benkő Samu és mások. De hagyom ezt az emlékezést, mert elhomályosul a szemem, hiszen éppen azt hagytam ki eddig, aki mindannyiunk szemében a tisztaság feledhetetlen jelképe volt: Kós Károlyt. A vele való levelezésem e nagyszerű alkotó lelkének mélységeibe visz minket. Sajnos nem közölhetem őket, mert valamiképpen annyira a szíve közepébe jutottam, hogy örökké érdemen felül emleget. Éppen Kós Károlynak a középkori szerzetesek szép betűvetését felidéző kéziratai láttán fog el a fájdalom: egyre többen írnak írógépen, egyre kevesebb a kézirat. „Bocsánatos bűn", de be kell vallanom, magam is egyre gyakrabban ülök a géphez, mégha utóbb négyszer-ötször átjavítom is az első fogalmazványt. De térjünk vissza kéziratgyűjtésem történetéhez, amelyet Erdélynél hagytam abba. 1949-ben kerültem ismét Pestre, és „jóakaróim" jóvoltából az ötvenes évek elején elég nehéz éveket éltem át. Diafilmek festésével s más egyébbel pótoltam a fizetést, hogy ne kelljen nélkülöznünk. Viszont nekem mindennél nagyobb értéket jelentett, hogy felújult barátságom írókkal, nagy művészekkel, s újak is szövődtek. Közéjük tartoztam, s ez nekem többet ért minden „karrier"nél, mindenfajta ,,ordó"-nál, amikért pályatársaim egy része mindent megtesz! Nos, ebben a baráti körben szinte erőfeszítés nélkül gyarapodott kéziratgyűjteményem. Egy-két barátom féltve őrzött régi kéziratokkal ajándékozott meg: például Jókaiéval, Kossuthéval, Berzsenyiével. Ezzel gyűjtésem túllépett a baráti körön a múlt s jelen felé. Ma ott tartok, hogy a XVIII-XIX. század fordulójától kezdve úgyszólván nincsen jelentősebb költőnk, írónk, festőnk, szobrászunk, muzsikusunk, akitől ne lenne kéziratom. Érdekes, hogy legrosszabbul éppen a „kutatókkal", tehát pályatársaimmal állok, bár tőlük is van kéziratom szép számmal. Egyik legféltettebb kincsem Werner Heisenbergtől kapott levelem és dedikált könyvem. Fordítsunk egyet a dolgon: a magam kéziratait, tanulmányvázlatait, jegyzeteit odaadom kedves tanítványaimnak, akik ilyen módon a megjelenésnél néha hónapokkal-évekkel előbb olvashatják tanulmányaimat. Lassan — „hagyatékom" rendez-19