Budapest, 1978. (16. évfolyam)

5. szám május - Szényi Gábor: A jövő szakmunkásai

Szényi Gábor A jövő szakmunkásai Az öreg orra hegyére csúsztatja szemüvegét, s a keret fölött mustrálgatja művét. Bütykös ujjait többször is végigfuttatja a munkadarabon. Fejcsóválása jelzi, hogy még nem az igazi. Hibás munkát tovább adni . . . dehogyis vinné rá a lelkiismeret. Inaséveiben megtanulta, a munka tiszteletét. Inasévek: pofonok, szitkok, lótásfutás, megalázkodás, a mester szentsége. Keserves próbatétel. Mégis, mindezek ellenére megszerette szakmáját, s életének egyik legemlékezetesebb, sokszor felidézett pillanata volt, amikor a tanulóidő végén átvehette a segédlevelet. Ők, a ma mesterei esküsznek azokra a „könnyes időkre", azokra a kérgesszívű öregekre, akik nemcsak dolgozni tanították a fiatal munkást, hanem embert is faragtak belőle. Az ilyen módszert ma büntetnék. Inas: még ezt a rosszemlékű megnevezést is töröltük a szótárból. „Úgy, csak ajnározgassuk, óvjuk őket, vigyázzunk, hogy meg ne erőltessék, agyon ne dolgozzák magukat. Hát mitől lesznek ezek becsületes munkásemberek?" — Elégedetlen szakik sokszor feltett, sokszor vitatott kérdése ez. Tény, hogy ma a szakmunkásképzést az iskolára alapozzák. Pontosabban a könyvekre. Nem vitatható, hogy a technika fantasztikus fejlődését nyomon követni, az összefüggéseket megérteni csak a művelt, szakmailag jól képzett munkás képes. És jó ezt minél korábban elkezdeni. De ez a módszer csak akkor lehet hatásos, ha megfelelő szintű gyakorlati tapasztalattal párosul. A képek a 28. számú szakmunkásképző intézetben készültek Csigó László felvételei Ma nem divat A szakmunkásképzés és munkásutánpótlás hosszú ideje napirenden levő, és alighanem napirenden maradó kérdés. Az, hogy ki mit választ: magánügy. Hogy hol mire van szükség: közügy. A kettő között pedig: az űr. Az egyik szakmára háromszoros a túljelentkezés, a másiknál pedig a jelentkezők háromszorosára lenne szükség. Az arányokon átcsoportosítással próbáltak segíteni* Kényszermegoldás. A társadalmi szükségleteket így és ilyen hirtelen tizenévesekkel megértetni nehéz vállalkozás. Tudatosabb pályairányításra lenne szükség az iskolákban, és főleg a f ízi kai munka presztízsének emelkedésére. Szakmát tanulni ma valahogy nem divat. Kollár József, a Csepel Művek főművezetője kesernyésen mondta a következőket az országgyűlés legutóbbi ülésszakának szünetében : — A harmincnyolc év alatt, amit a munkapad mellett töltöttem, körülbelül ötször tanultam újra a szakmámat. Negyvenhárom éves koromban érettségiztem, tanulok, képzem magam most is, mert enélkül „meghal" az ember. A termékszerkezet-változás és az automatizáció folytán olyan gépekkel dolgozunk, amikhez kevés a nyolc általános. Egy programvezérlésű esztergagép működési elvét, kezelését kettes, hármas bizonyítvánnyal — mert többségében ilyen végzettségűek jelentkeznek — képtelenség megérteni. Sajnos sok ilyen méregdrága masina áll dolgavégezetlen, mert hiányzik mellőle a művelt, okos munkás. Csőgyárunk a tervek szerint Európa egyik legmodernebb üzeme lesz az ezredfordulóra. Dehát a tervek valóra váltásához emberek is kellenek. Kérdem én, hova lesznek azok az érettségizettek, akiket nem vesznek fel az egyetemre? Miért elegánsabb egy hivatal többszázadik íróasztalánál leveleket nyálazni, mint egy ultramodern gépet kezelni? A kérdés semmit sem vesztett aktualitásából. A fővárosi szakmunkásképző iskolákban 140 szakmát lehet tanulni. A tanú-