Budapest, 1978. (16. évfolyam)

5. szám május - Szényi Gábor: A jövő szakmunkásai

lók száma az 1976—77-es tanévben meghaladta a 28 500 főt. A többségük vidéki, közülük 7900-an tanulóotthonban s közel 450-en munkásszálláson laknak. A vidéki ipar- és iskolafejlesztés, meg a demográfiai apály hatására fokozatosan, egyes iparágazatokban (például építőipar, kohászat, gépgyártás) jelentős mértékben csökkent a tanulók száma. A szakközépiskolai képzés ma még nem számottevő: mindössze hat irkolában folyik és nyolc szakmára terjed ki. A tervek szerint a fővárosban 1981 szeptemberében mintegy 37—38 ezer fiatal szakmunkássá neveléséről kell gondoskodni. Börtönből iskola Az egykori Margit körúti börtön celláiban ma szakmunkástanulók gyakorolnak. A zárkák rideg hangulatát az átalakítás, a festés vajmi kevéssé tette barátságossá. Hargitai János, a Klement Gottwald 27. számú ipari szakmunkásképző igazgatója azonban derűlátó. Nem ok nélkül, hiszen az asztalán púposodó sok iratköteg modern, tornateremmel, étkezdével ellátott, húsz tantermes iskola dokumentációja. — Szűkösen vagyunk, szertáraink nincsenek, a tornatermet is több cellából alakítottuk ki. Ráadásul ezt a kevés helyet is meg kell osztanunk a KGM-mel. Iskolánkban régebben géplakatosok, esztergályosok és villanyszerelők tanultak. A fővárosi tanács öt évvel ezelőtt határozta el a szakosodást. Jelenleg csak villanyszerelő és elektrolakatos képzés folyik itt. Bővült a villamossági szakmák köre: villamosgép, erősáramú berendezés és háztartási gép szerelőket is képezünk. Hatszázöt tanulónk van. Azt hiszem, felesleges mondanom, a többség a háztartási gépszerelői szakra jelentkezik, az ugyanis borravalós szakma. A vállalatoknak viszont elsősorban villanyszerelőkre lenne szükségük. Tanulóink közül mindössze öt a lány, pedig azelőtt még külön osztályokat is indítottunk nekik. Aztán valaki kitalálta, hogy a lányoknak túl nehéz munka, hát lemorzsolódtak. Pedig ezeket a szakmákat, véleményem szerint, elbírná a gyengébb nem is. — A körülmények vajon nem riasztják-e el az oktatókat? — Szerencsére nem. Oktatóink kivétel nélkül szakemberek. Igaz, komoly gond, hogy az erősáramú szakot végzettek nem jönnek tanítani, inkább az ipart választják. Igényt is tart rájuk az ipar, meg jobban is fizet. Tizenkilenc tanárunk és huszonkét szakoktatónk tanítja a fiúkat. A szakoktatók közül nem egy az én növendékem volt. Termelőüzemektől vettük át őket, mindnyájan elvégezték a Műegyetem szakoktatóképzőjét. Iskolánk a jelenlegi tanulólétszám kétszeresét is elbírná, igaz, akkor két műszakban kellene tanítanunk. Elmélet és gyakorlat — Szakmunkásképzésünknek mindig is vitatott pontja volt az elmélet és a gyakorlat aránya. Egyesek szerint ez elmélet nem anynyira fontos, mert lám, elvégzik az iskolát, mindenhez értenek, csak épp a legegyszerűbb dolgokat nem tudják megcsinálni. Mások pedig így érvelnek: felesleges minden fogást megtanítanunk, erre amúgy sem lennénk képesek, ezt majd a gyárban megtanítják. Nekünk inkább egy bizonyos szintű szellemi alapot kell adnunk. Mi hát az igazság? — Ahhoz, hogy a ma, s méginkább a holnap követelményeinek eleget tudjunk tenni, gondolkodni is meg kell tanítanunk a munkást. A gyerekek itt amúgy is csak a szakmai alapokat sajátíthatják el. Hogy milyen szakmunkás lesz belőlük, az az üzemen múlik. Nem akarom átruházni a felelősséget, de mi nem egyszerűen egy-egy üzemnek képzünk munkásokat, hanem a népgazdaságnak. Tehát nem fogadhatjuk el mérceként egyik vagy másik üzem követelményét, szokásait. A múlt évtől áttértünk az úgynevezett hetes rendszerre: egy hét gyakorlatot egy hét elmélet követ. Ezt is 15