Budapest, 1978. (16. évfolyam)

4. szám április - Pátzay Pál: Otthonom a művészet

hető sem fajbiológiai, sem etnikai tárgyilagos ténynek. És akkor, a második világháború szomorú éveiben még hozzátettem : az értelem a megismerés örvényeiben mindig magára marad . . . Mennél zavarosabb a világ, annál inkább kívánjuk az egyetértés békéjét. Ám ehhez az áhított harmóniához, úgy látszik, nem könnyen juthatunk. Sokakkal együtt vallom, hogy a művészetek az emberi művelődés termékei. Maga a művelődés a társadalom önfenntartás! mozgásainak egyike. A társadalmak mindig is éltek vele. Mivoltukat, létüket tükröző monumentumaikban üzenetet állítottak az utókornak az áradva múló időben. De a jelen számára is nélkülözhetetlen elem a művészet, a szellemi élet tartozéka. Ezért mintázom szívesen szellemi életünk jeleseit is, akik éppúgy az egész társadalmat szolgálják, mint a szobrászat. Lakásom kis műteremszobájában egymás mellett sorakozik Illyés Gyula, Déry Tibor és Németh László szobra. Németh László a közelünkben lakott, mindig erre járt el az ablak alatt, egészségügyi sétáját rótta. Egy reggel betoppant hozzám — azelőtt hiába csalogattam —, és kérte, csináljam meg a szobrot. Itt van mellettük Kádár János szobra is. A vele való eset anekdotába illik. Egy fogadáson egymás mellett ülve említettem én, az akkor hetvenöt éves öregember neki, a majd két évtizeddel fiatalabbnak: milyen kár, hogy történelmivé vált személyeinket rossz fényképek után kell megmintáznom, mert életükben nem jut idejük arra, hogy néhány órát modellt üljenek. Ő elnevette magát, ez az egészséges optimizmus őt is lefegyverzi, mondta, és szakított időt a mintázásra. Egyébként az első világháború után hosszú ideig a portrékból éltem — szűkösen. Közrejátszott mellőzésemben gondolkodásom, magatartásom, amely szemben állt a kurzus ízlésével és gyakorlatával. Aztán egyszer kaptam egy nagy feladatot, a fehérvári 10-es huszárok emlékművével bíztak meg. Hóman Bálint kultusz miniszter sugallta a megbízást. Ez az okos, művelt ember 1919 előtt még nem állt messze a progresszivitástól, s csak a húszas, még inkább a harmincas években sodródott jobbra. A 10-es huszárok utolsó ezredparancsnokát, Kozma Miklóst — ő egyébként unokabátyja volt a méltatlanul feledett Kandó László festőművésznek — sikerült megnyernem elképzelésemnek, tervemnek. Ám amikor a szobor mintáját körülállták a huszártisztek, és mustrálni kezdték, érződött a közelgő botrány. Se mente, se csizma, se sarkantyú . . . Egy mokány, alacsony férfiból aztán kitört a méltatlankodás: „Ki a fene látott ekkora kardot!" Én se mentem szomszédba a válaszért. „Ez az Isten kardja!" — mondtam. Csend lett, ettől kezdve egy rossz szót nem ejtettek a szoborról, mely máig egyik legkedvesebb alkotásom. Sikerült az elhelyezése, eleget tudtam tenni az architektonikus kötöttségeknek. A városháza emelt járdájára állítottam a szobrot, arányos távolságra a városháza kapujától. Lezárja, kiegészíti így a teret; a városháza zöld színéhez illik a sárga talapzat, a sötétszürke lovas klasszikus vonala. A ló meg a kutya, ez a két szép, emberhez közel álló állat falusi gyermekkoromtól kezdve végigkísér életemen. Hunyadi János pécsi lovasszobrát is úgy mintáztam, hogy a zömök, erős, még a honfoglalási kor alakját viselő ló fejét, nyakát az arab beütés finomítsa, ugyanis Zsigmond király már arab méneket hozatott udvarába. Úgy érzem, a régi életek ismerete is a mai életünkhöz tartozik, és ide kötődik az én tevékenységem is. Életismeret nélkül nincs művészet. Bebrits Lajos közlekedési miniszter annak idején megkérdezte, hogy a Ferihegyi repülőtér számára készült szobromon miért lebeg hátulról előre a nőalakon a ruha. Azért, válaszoltam, mert a gép mindig széllel szemben száll le, a várakozó pedig szemben áll a géppel, tehát őt meg hátulról fújja. Látszólag kicsi, mégis lényeges dolog. Ahogy fejtörést okozott, hogy a szigligeti alkotóház kertjébe került szobrom ne azonosuljon az ágakkal, bokrokkal. A debreceniek számára készült hajdú-családdal nem volt ilyen gondom. Ott a férfi fejét a fiatal Veres Péterről mintáztam. Egy másik munkámmal teljesen szobrásziatlan motívumot dolgoztam fel: a szabadság, az élet fáját, melyet levágtak, megcsonkítottak, ám újra kihajtott, és óvja a mögötte álló fiatal lányalak. Persze, az életismeretből magából még nem lesz művészet. Más is kell. Többek között meghittség. Itthon gyakran elnézegetem kisplasztikáimat. Kevesen tudják, hogy érmeket is csinálok, mert nemigen állítottamki őket. Úgy érzem, itt egy művészettörténetileg is jelentős dologra jöttem rá. Arra, hogy az éremművészet igazi törvénye az, hogy én lépek be az ábrázolt terébe, és nem az ábrázolt lép be az én valóság-terembe. Alert a művészet azonosulás is, illetve az azonosulás elősegítése. Ezt legjobban talán a Bartók Béláról készült érmemmel sikerült megoldanom. Készítettem érmet még Pázmányról, Knerről, Keleti Gusztávról, Eötvös Józsefről, akit én a magyarság egyik legkitűnőbbjének tartok, Pécsi Józsefről, a fényképészről, Pelliciori világhírű olasz restaurátorról, Kmettyről, Berényről, Egryről.. . A művészet az otthonom, és otthon nélkül nem lehet élni. A művészetnek teret adó, az emberi életet összetartó otthon nélkül különösen nem. Igénytelen vagyok, de örülök lakásom otthonosságának, a nemes magyar bútoroknak, a Csók, Egry, Tornyay, Berény-képeknek, a régi barát és elvbarát Bernáth Aurél alkotásainak. És itt a másik barát, társ, feleségem, a volt tanítvány, aki ízlésével, eleven, nyílt szellemével nem kerete otthonomnak, hanem tartópillére, aki szükséges praktikus dolgaimat is rendezni tudja. A Főiskoláról 79 éves koromban mentem nyugdíjba, de most is van ott egy műtermem, nagyobb munkáimat ott készítem. A kisebbeken itthon dolgozom. Amikor megpihenek, leülök a kanapéra, elnézem szobraimat, a szemközti faloiuSzőnyi István képét. A tölgyfa öreg korában leveti héját, fehér lesz a törzse. Ezt ábrázolja a kép is, az öreg tölgyet. Fehér a törzs, szinte világít.