Budapest, 1978. (16. évfolyam)

4. szám április - Pátzay Pál: Otthonom a művészet

Bajor Gizivel 1914-gyel befejeződött életem első, az óvó szülői házban töltött szakasza, és kezdődött valami úi, történelemben, társadalomban, az egyéni életben. Szabálytalan élet volt az enyém, nem egysíkú, a jó és a rossz váltakozásában még a rossz is valahogy a jó felé segített. A háború réme volt a legnagyobb rossz. De ebből a mindenkit érintő, kollektív szörnyűségből számomra, művészetem számára mégis szerencse lett. A Bakáts téri elemi iskolában soroztak be katonának. Búsan hagytam el a sorozóhelyiséget. Attól féltem, hogy most induló pályám kettébe törik. Ahogy lógó fejjel bandukoltam, a tér sarkán megszólított egy ismerősöm. Tudta, hogy sokat kísérleteztem, gyerekkoromban a szüreteken tűzijátékokat készítettem, petárdákat, rakétákat csináltam, hát azt kérdezte, nem mennék-e el az Emmerling-féle lőszergyárba, ahol világító rakétákhoz értő szakembert keresnek. A hadiüzem felmentést biztosított, a front helyett így kerültem, egyelőre, a gyárba. Megismerkedtem egy új közösséggel, a munkásokkal, és dolgozhattam a magam tetszése szerint is. Maga a munkahely életveszélyes volt. 1915-ben robbanás történt, asszonyok égtek halálra. Tiltakozásul a rossz munkakörülmények miatt egy társammal sztrájkot szerveztünk, abbahagytuk a munkát. Tudtommal ez volt az első sztrájk a háború alatt, nem mindennapi esemény a hadiüzemben. A következmény: azonnal bevonultattak az 56-osok káderéhez, kiképzés nélkül irány az olasz front. A legveszélyesebb beosztást kaptam, bizonyára nem véletlenül: a felderítőkhöz osztottak be. A rosszat újabb rossz tetézte, megkaptam a spanyolnáthát, annak az időszaknak súlyos járványát. Mint lábadozót Udinébe vezényeltek, ahol irodán dolgoztam, illetve mintáztam a magasrangú tiszteket, a tábornoki kar tagjait. Tehát a megpróbáltatások jóhoz, értelmes tevékenységhez, alkotáshoz segítettek. Ez történt Szőnyi Istvánnal is, aki tb-s fertőzéssel került katonakórházba, és ott három éven át azt festett, amit akart. Ez volt a mi igazi iskolánk. Mert tábornok modelljeim megkövetelték, hogy a szobor tökéletesen hasonlítson rájuk, ugyanakkor nem volt idejük hosszan ülni előttem, két-három ülésből kellett elkészítenem a szobrot. Megtanultam a lényeg gyors kiválasztását, el tudtam raktározni magamban a vonásokat, mozdulatokat, megtanultam modell nélkül, emlékezetből dolgozni. tüzérlovakat, a tábornokok arcát, az udinei iroda szagát máig se felejtettem, mert tevékenységem az élethez kötődik. Erről az élethez, néphez, fajtához való kötődésről már 1942-ben, a „honfoglaló, turáni lovas" újjáéledése idején leírtam, hogy a szobrásznak szükségtelen idegen ideált követnie az alak megformálásakor, hallgasson belső indítékaira, ösztönzőire, azok úgyis a környező világhoz kötik. A művészi ábra nem tekint-Önálló életet éltem, és ez az önállóság a szellemi életre is vonatkozik. A különböző művészeti divatoktól is függetlenítettem magamat. Már gimnazista koromban rájöttem, hogy kettős szemmel nézem a világot, vagyis plasztikusan. A kettős kép elmémben válik eggyé, ott egyesül egész világlátásommal, szellemi felfogásommal, az érzelemmel, indulattal. A fogalomalkotásban mindig ez a plasztikus látás volt a segítőm. Nem hatottak rám az izmusok, mert biztos voltam és vagyok abban, hogy igazában a közvetlen, reális benyomás képes megindítani a művészi képzetalkotás folyamatát. Családommal hosszú ideig laktam az Andrássy út és az Eötvös utca sarkán. Jó lakás volt az, közel a Főiskolához, ám a vásárcsarnokhoz is közel. A csarnok egész napi, de főleg éjszakai, hajnali rakodásának, dübörgésének a kibírhatatlan zaja kergetett át ide, Budára, ugyancsak egy sarkon álló házba, a Pasaréti és a Gábor Áron út kereszteződésébe. Nem az élet elől futottam meg, csak a zaj űzött kijjebb a városból. Az olasz front élményeit, a nekifeszülő Feleségemmel Itthoni műtermem