Budapest, 1978. (16. évfolyam)

4. szám április - Pátzay Pál: Otthonom a művészet

lehetősége, nem. Inkább csak egy másfajta tájnak, valóságos és lelki tájnak a felderítése. Mert a szabadságom megvolt gyermekkoromban. Szabadon nőttem fel, igen kevés, csak a legszükségesebb korláttal. Maga a táj is ezt a szabadságot jelentette, amint Léna néni hosszan futó szőlejében a tőkék vonalát kisérve Pannonhalmáig látott a szem. Az iskolában is szerencsém volt. Első tanítóm: Pikéthy Tibor, a későbbi neves egyházi zenész, komponista és zenetudós akkor került ki a képzőből; leszámolt a vaskalapos tanítási módszerekkel, elhagyta a nevelésből a nádpálcát. Nem vert meg ő senkit, más, pedagógushoz és tanítványhoz illőbb, emberibb és célravezetőbb módszerrel bánt a rendbontókkal, többek között velem. Mert Léna néni jószíve és olvasási kedve megkönnyítette számomra a szabadság egyéni értelmezését, bizony, elcsavarogtam az iskolából, a pad helyett a patakpartra ültem, a fűzfák árnyékába. Pikéthy Tibor szavaira még most is pontosan emlékszem: „Az iskolához való hűtlenségedet azzal teheted jóvá, hogy megtanulod Petőfi Sándor A vándorlegény című versét!" Meg is tanultam ezt a nekem is tetsző, hozzám illő költeményt. Ettől kezdve szívesen és gyakran szavaltam, Petőfit, később főleg Adyt. Gimnáziumba a győri bencésekhez kerültem, majd túl riasztónak találva a szigorú szellemet, Felsőlövőre, az evangélikus kollégiumba vittek át szüleim, ahol nem éreztem ugyan jobban magam, mint Győrben, de találtam magamnak szellemi tevékenységi területet, előadást tartottam az önképzőkörben Adyról. Tehát már vágyak voltak bennem. A művészet felé tapogatódzó vágyak. A szobor a szobrászban keletkezik. De hogyan keletkezik maga a szobrász ? A versmondó, az irodalmár megvolt már bennem csírájában, ám mindez csak előkészítette bensőmet, lelki alkatomat az igazi feladatra, a formák megragadására. Hogyan lettem szobrász? Már megírt gyermekkori élményemet kell felidéznem a kérdés megválaszolására. Kiterjedt rokonságunk városba szakadt része rendszerint nálunk nyaralt falun. Egyik unokafivérem furcsa formájú cipőben érkezett hozzánk. Mondta, Amerikából való a cipő. Amerikáról csak annyit tudtam, hogy már régebben persze, Kolumbus Kristóf felfedezte. Új világ, angolok laknak ott. Angollal még sohasem találkoztam, éppen csak egy angol kutyát ismertem -egy bulldogot. Nos hát, az a bulldog éppen olyan módon hasonlított a mi kutyánkhoz, mint ahogyan a Kari cipője hasonlított a mi cipőinkhez. Nem akarom elnyújtani a történetet, annyit azonban még meg kell mondanom, hogy képzeletemet szüntelenül foglalkoztatta a különös párhuzam, és gyötrő vágyat éreztem egy ilyen bulldogcipő után. Kari elvitte a cipőjét, és a nyár is elmúlt. Egy őszi napon, egyedül csatangolva a szőlőhegyen, felmerült bennem a cipő emléke, s mert egy csorbult határkő egy kicsit mintha máris emlékeztetett volna rá, egy ócska kőműveskalapáccsal kivertem belőle az amerikai cipő formáját. Mondhatatlanul boldoggá tett a bulldogcipő emlékének kőképe. Valami diadalérzet ünnepelte bennem a cselekedetemet. Derengett bennem olyan érzésnek a tudata is, hogy többre becsülöm a kőképet, mint a vágykeltő tárgyat magát. Úgy látszik, hogy az ősi szobrászi cselekedet ilyen vágyteljesítés. Persze, a vágy sokféle lehet. A nemes bosszú sokszor gyerekes vágya is elindíthat bennünket életet meghatározó irányba. Ez történt velem. Bár ez újabb történet, elmondom, mert ez kötelezett el végleg hivatásom mellett. 1905-ben meghalt apám, aki vármegyei tisztviselő volt. Új helyzet elé került a család, át kellett rendezni életünket. 1906-ban vidékről Pestre költöztem anyámmal. Testvéreim már itt éltek felnőttként a fővárosban. A Lónyay utcában béreltünk egy udvari lakást a második emeleten, később pedig a Tisztviselő-telepre hurcolkodtunk ki. De fontosabb volt a Lónyay utca. Szóval, a Lónyay utcai református gimnáziumba jártam. Az önképzőkörben itt is Ady-verseket mondtam, Adyról tartottam előadást. Az önképzőkör tanárelnöke viszont gyűlölte Adyt, az egész Nyugatot, s mert következetes ember volt, gyűlölt engem is. Valósággal üldözött. Nem tűrtem passzívan a tanári terrort, bosszút álltam. Viaszból megmintáztam a tanár figuráját, és a szobrot megmutattam a Csarnok téri trafikosnak. Átütő sikert arattam, ahogy mondani szokás. A siker nem korlátozódott csupán esztétikai térre, hanem anyagilag is jövedelmező volt, ami egy szobrásznak készülő — most már határozottan döntöttem: szobrász leszek — diák számára nem közömbös. A trafikosnak igen tetszett „alkotásom", és különben is afféle találékony, csinálmányos ember volt, szerzett agyagot számomra, lent, a szuterénben dolgozhattam. Megmintáztam őt, a kisfiát még a csarnoki vadkereskedő feleségét is. 25 koronát kaptam egy művemért. Érettségi után fölvettek a Főiskolára. Manapság sokan panaszkodnak, milyen szigorú a felvétel, kevés fiatalnak sikerül bejutnia a Képzőművészeti Főiskolára. Nekem az a véleményem, túl sokan kerülnek be, és a nem eléggé kritikus felvétel kárt okoz a művészetnek, a fiatal művészjelöltnek is, akinek, rossz választás esetén, keserves lesz belátnia, esetleg már nem is fiatal fejjel, hogy bizony csak művészjelölt maradt. Abban a híres, hírhedt évben, 1914-ben Aba-Novák Vilmossal meg Szőnyi Istvánnal együtt kerültem be a Főiskolára. A sors iróniája, hogy egyikünk se végezte el az iskolát, diploma nélkül alkottunk, majd tanítottunk ugyanott később. Nem végezhettük el, mert kitört az első világháború, a korhatárt leszállították, katonának vittek el bennünket. Ekkor már döntöttem: szobrász leszek... (Középütt Pátzay Pál) Az első világháború után