Budapest, 1978. (16. évfolyam)

4. szám április - A címlapon: A Déli pályaudvar részlete (Csigó László felvétele)

Siklós Péter felvétele nya, előrehaladunk az „egy szoba — egy ember" ideálisnak mondható megoldáshoz. Messze vagyunk azonban attól, hogy a családösszetétel érzékeny változásainak megfelelő lakásformák megvalósításához elegendő tartalék lakással rendelkezzünk. Miközben évről évre több az új lakás, egyre több a lakásigénylő is. A tanácsokhoz beadott igények száma az 1970. évi 93 ezerről 165 ezerre nőtt. Jogos a kérdés: annál több az igény, minél többet építünk? Vagyis a „lakásolló" nem zárulóban, hanem szétnyílóban van? A kérdés rendkívül bonyolult, amivel a jövőben mélyrehatóan foglalkozniok kell, mind a szakembereknek, mind az illetékes politikai, társadalmi szervezeteknek. Az V. ötéves terv legfontosabb feladta a munkáskerületek gyorsabb fejlesztése. Amikor megújítjuk az elöregedett negyedeket, megváltoztatjuk a területek szerkezetét, s a közlekedés egész hálózatát is. A lakásokkal együtt új bölcsődék, óvodák, iskolák, orvosi rendelők, áruházak, művelődési intézmények készülnek. Dél-Pest nagy bevásárló helye Kispesten lesz, de Lőrinc is kap helyi központot, sok szakbolttal, kisebb-nagyobb áruházzal. Tudjuk, hogy ma például Pestlőrinc még messze van a városmagtól. De ha megépül az észak —déli földalatti vasút új szakasza, időben nem lesz távolabb, mint Óbuda. Egyik legnagyobb és legfontosabb feladatunknak Újpest központjának átépítését tartottuk és tartjuk, ahol a munkák már jó ütemben haladnak. Itt 12 ezer lebontandó lakás helyén 20 ezer családi otthon épül. Hasonló lesz az átalakulás Rákoskeresztúron, Rákospalotán és Kispesten 10—10 ezer lakás felépítésével. De szinte valamennyi peremkerületünk — kivált Csepel és Pesterzsébet, valamint a már említett Pestlőrinc — központjáról elmondható majd az ezredforduló táján, hogy felnőtt a világvárosi követelményekhez. Az általános városrendezési terv 16 ezer családi otthon építését szánja állami beruházásban a város foghíjainak beépítésére, a környezetből kirívó, alacsony, öreg épületek telkein a főútvonalakon, a belső városrészek egyes tömbjeiben. További 100 ezer lakás a magánlakásépítkezés kategóriájába tartozik, elsősorban társasházakéba. Újabb 100 ezer lakás helyéül a belső, rekonstrukcióra szánt kerületek egyes részeit, a „szürke zónákat", jelölte ki a terv. Azokat az övezeteket, amelyek a főváros területének alig egytizenketted részét alkotják, mégis a budapesti lakosok csaknem negyedrészének szolgálnak hajlékul. Ezek a munkálatok a Józsefvárosban már javában folynak. A bontások aránya nagy, 20 — 30 év alatt több, mint 160 ezer budapesti családi otthont kell lebontani. Ennek keretében az 1890—1915 között épülteknek a harmadát, összesen csaknem 85 ezer fővárosi lakást szanálnak. Városrendezési, életbiztonsági, lakásépítési okok miatt további 75 ezer családi otthonba vág bele a bontócsákány. E feladat nagyságát jól érzékelteti az is, hogy i960 — 1970 között csupán 13 ezer családi otthont bontottak le Budapesten. A bontás — kell-e bizonygatni — a lakásállomány frissítésének fontos feltétele. Az erre irányuló törekvéseket jellemzi, hogy amíg 1960-ban a meglevő mintegy 535 ezer budapesti lakás közül minden másodikat a múlt században építették, 2000-ben a főváros 900 ezer családi otthonának alig 15 százaléka marad meg ebből, az is főként a belső városrészekben, felújítva, módosított formában. Ugyanakkor minden második budapesti lakos 1970 óta épült lakásban lakik majd. Szólni kell a városképről is, mert ez okkal nyugtalanítja mind a közvéleményt, mind a szakembereket. Az építészek is vallják: az egyhangúság nem törvényszerű, mindenütt lehetnek kiemelt részletek, egyedi tervezésű épületek. A szakemberek szerte a világon úgy vélik, hogy a lakóházakat huszonöt évenként kell felülvizsgálni, végigjavítani. Ehhez az álalános normához képest tetemes nálunk az elmaradás. (A felszabadulás óta még 148 ezer lakást nem újítottak fel.) Most hozzá kell látnunk ehhez a feladathoz is. Erre a célra a mostani tervidőszakban 16 milliárd forintot fordíthatnak: 20—25 000 lakás felújítása, 20 000 lakás karbantartása vár megoldásra 1980-ig. Feladat van tehát bőséggel. Az életfeltételek korszerűsítése egyre jobban terheli, kimeríti a közművek kapacitását. Még nem épült ki mindenütt a vízellátás, a csatornázás, a régi hálózat jelentős része elavult. Az életszínvonal emelkedése átalakitotta a fogyasztási szokásokat: az elektromos energia, a gáz kevésnek bizonyul, a vezetékek nem bírják a terhelést. A lakás nem az előszobánál kezdődik. Éppen a kis alapterület miatt lényeges, hogy otthonos legyen a környezet is. Ha viszont egy-egy építkezés évekig tart, s közben a környéken állandósul a viharállapot, az jó ideig megkeseríti az odaköltözők életét. Az is tarthatatlan, hogy az első 500 — 1500 lakás átadásával egyidejűleg nem készülnek el a gyermekintézmények, nem épül ki az egészségügyi hálózat, és jó, ha ideiglenes fabarakkokban létesítenek üzleteket. Ráadásul ez pénzpocsékolás is; példa az óbudai — most bontásra ítélt — Hófehérke fabarakk, amelynek felállítása 1976-ban egymillió forintba került. Megválaszolatlan ma még egész sor további kérdés. Vajon hol épülhetnek magas házak? Milyen ütemben építhetők be a toghíjak? Milyen tartalékot jelentenek a padlásterek, amelyekbe manzardlakások kerülhetnének? Megvalósulnak-e a lakáselosztás megtervezett normái, a munkások, nagycsaládosok, fiatal házasok ellátása; nem módosítják-e spontán cserék, nemkívánatos módon az eredeti elképzeléseket? (Folytatjuk) 5