Budapest, 1978. (16. évfolyam)

4. szám április - A címlapon: A Déli pályaudvar részlete (Csigó László felvétele)

oldást. Természetes, hogy a városfejlesztésnek is vannak lokálpatriótái, akik szinte kizárólag kerületük, szeretett városrészük fejlesztését, szépítését szorgalmazzák. Még a szakemberek jelentős része is természetszerűen elfogult a maga munkaterületével szemben. Az efféle elfogultság hasznos is lehet, éltető forrása, felerősítője az alkotó energiának. Nem szabad megengednünk azonban, hogy ezek az elfogultságok zavarják a helyes döntést, s az egész városfejlesztésre kedvezőtlenül ható részmegoldásokba, netán ma még irreális meggondolatlanságokba kényszerítsenek bennünket. Egyetlen sokakat érintő példát említve: tudjuk, sokan leírták, bizonyították, hogy a most épülő lakások kis méretűek, s bizonyára nem elégítik ki majd a jövő század emberének komfortigényeit azért sem, mert már ma is szűknek, kényelmetlennek érezzük őket. Jelenlegi lakáshelyzetünket, anyagi, építési kapacitásunkat figyelembe véve mégis az a véleményünk, hogy csak lassan, fokozatosan növelhetjük az új lakások nagyságát. Mindemellett az átmeneti, ideiglenes megoldásoknak is összhangban kell lenniök a távlati célokkal. Azt mondhatnám, hogy még az elkerülhetetlenül szükséges kompromisszumos megoldások se legyenek teljesen és minden értelemben lezártak, nyitva kell tartani a továbbfejlesztés, a korszerűsítés, a bővítés, a gazdagabb, jobb megoldások lehetőségét. Tudom, hogy ez nem mindig, nem mindenütt valósítható meg, de amikor és ahol csak lehet, erre kell törekedni. A jövőt csak a múlt értékeit alaposan ismerve és becsülve lehet a mából kiindulva jól megtervezni. Márpedig jól tudjuk: Budapesten különböző korok munkája rétegződik egymásra, és ezek a rétegek sok hasznos, megőrzendő értéket képviselnek: összekapcsolják a nemzedékeket, tapasztalatokat, üzeneteket, értékeket továbbítanak, új gondolatok ihlető forrásai lehetnek. Másrészt viszont a múlt, a kialakult települési rendszer akadályozza is a modern technika alkalmazását, a szükségletek gyors kielégítését. A vár újjáépített kupolája vagy a Hilton szálló és az óbudai építkezések körül felcsapó viták arra is figyelmeztetnek, hogy a városfejlesztés nem csak műszaki feladat. Az emberek érzelmileg kötődnek a megszokott városképhez, a történelmi hagyományok befolyásolják a mai szemléletet. S jól van ez így, hiszen éppen ezek az érzelmileg erősen kötődő lokálpatrióták tesznek mindenkor a legtöbbet városunkért. A kétmilliós város azonban nem lehet szabadtéri múzeum, bár a maradandó értékeket meg kell őriznünk, és ezekre alapozva kell tovább építenünk, fejlesztenünk. Fejlesztés hogyan? Budapest nem csupán egy az ország varosai közül; fővárosi rangja, kiemelkedő helyzete kötelez. Az ország termelési, politikai, kulturális, közlekedési központja. Falai közt népességünk húsz százaléka él. A fővárosnak tehát nagy szerepe van az ország politikai, gazdasági, kulturális életében. Itt összpontosul az ország ipari termelésének egyharmada, itt állítják elő az exportnak ennél nagyobb hányadát. Budapesten dolgozik az ország lakosságának csaknem a negyede; ugyanennyi vásárol itt, és legalább ennyien használják a budapesti közlekedési eszközöket. A főváros egészségügyi intézményeiben több százezer vidéki embert vizsgálnak, gyógyítanak. A budapesti egyetemeken, középiskolákban, szakmunkásképzőintézetekben és kollégiumokban sok tízezer vidéki él és tanul. A főváros nagyobb létesítményeinek rendeltetése országos jelentőségű, ebből következik, hogy fejlesztésük is országos érdek. Budapest szerepét, az országban betöltött helyzetét vizsgálva azonban nemcsak kedvező, de kedvezőtlen tényezőkre is felfigyelhetünk. A kedvezőnek mondható méretarány a főváros és a vidéki városok között már a XVIII XIX. században fokozatosan megbomlott, majd főként a két világháború között, rendkívül kedvezőtlenül alakult. Kis túlzással azt mondhatnám: Budapest valósággal magába szippantotta az ország anyagi és szellemi értékeit, ezzel mintegy elsorvasztva, a fejlődésben visszavetve a korábban jelentős vidéki központokat. Ezen a helyzeten sokáig a felszabadulás után sem változtathattunk, sőt, némely vonatkozásban még fokozódott is a vidék Budapesthez mért elmaradottsága. Az ország lakosságának a korábbinál is nagyobb hányada él, dolgozik Budapesten, s a mezőgazdaságot kivéve, úgyszólván egész gazdasági, politikai, kulturális életünkben tovább növekedett a főváros szerepe. Ez a tény egyáltalán nincs ellentétben azzal, hogy ugyanezekben az években Budapestre is jóval kevesebb jutott a szükségesnél. Egyrészt más országos gazdasági, társadalmi feladatok szorították háttérbe a városfejlesztést, és még arányaiban sem jutott elegendő a nemzeti jövedelemből a főváros fejlesztésére. Másrészt a már említett túlzott központosítás, a lakosság számának hirtelen növekedése, az egyoldalúan Budapest-centrikus tudományos, kulturális élet a fővárosiak számára sem volt kedvező. Ily módon nemcsak, hogy nem oldódtak meg, de inkább halmozódtak a megoldatlan problémák. Elég csak például a lakáshelyzetre, az egészségügyi ellátottság hiányaira, a közismert infrastrukturális állapotokra utalni. Ma már tapasztalatok alapján mondhatjuk: az arányos fejlesztés Budapest szempontjából is rendkívül fontos követelmény. Az ipari termelés, a tudományos, kulturális tevékenység fokozódó decentralizálása a főváros számára is rendkívül kedvező. Annál is inkább így van ez, mert nem szemben álló, hanem egymást kiegészítő, sőt felerősítő kölcsönhatásokról van szó. Szeged nemzetközileg is elismert biológiai kutató központja például országos méretekben segíti a biológiai kutatás fejlődését, s ugyanezt mondhatjuk a színházról, az oktatásról, az ipari termelésről is. Az arányos fejlődés követelményének fokozatos érvényesítése megfelelő politikai és gazdasági döntéseket követel, és mint ismeretes, a párt, a kormány annak idején meghozta ezeket a döntéseket. Ennek hatásaként a vidék erőteljesebb iparosodása, a mezőgazdaság korszerűsítése, a vidéki életviszonyok javulása és sok más tényező helyesebb irányba terelte a népességáramlást, munkaerőmozgást, fékezi Budapesten a népességnövekedést, indokoltan, hiszen a főváros 525 négyzetkilométernyi területén jelenleg mintegy 2,1 millió ember él. Ez a szám előreláthatóan az ezredfordulóig sem növekszik lényegesen, legfeljebb 2,25 millióra. A főváros általános rendezési tervét 1971-ben hagyta jóvá a kormány. Ez egységes alapokat teremt a városrendezéshez, biztosítja a főváros gyarapodásának, fejlesztésének folyamatosságai Átgondolt, összehangolt terv ez, s célja a város jellegének, arányos, áttekinthető, szép szerkezetének megőrzése, gazdagítása. A Központi Bizottság és a kormány ismerve Budapest helyzetét, a kialakult feszültségeket, elmaradásokat, népgazdasági lehetőségeinkkel összhangban és az egyéb tennivalókkal arányosan megkülönböztetett figyelmet fordít a fővárosra, nagy anyagi eszközöket nyújt a fejlesztéshez, gondjaink enyhítéséhez, a lakosság életkörülményeinek javításához. A fokozott politikai, erkölcsi, anyagi tamogatas, valamint a dolgozók lelkiismeretes, eredményes munkája nvoman az V. ötéves tervidőszakban különösen dinamikus a főváros fejlődése. Az V. ötéves tervben 76 milliárdra nő a budapesti be-2