Budapest, 1978. (16. évfolyam)

3. szám március - Molnár József: Jókai és Táncsics

hogy az Jókait jelent. Ezért Jókai Mór ellenem föllázadt, és több alkalommal az Esti Lapokfozn gúnyosan támadott meg. Minden jeles tehetségei dacára, melyek benne rejlettek, nem ismertem, tehát méltán fájhatott neki a » valami Jókai nevű« kifejezés; de okát is adom, amiért nem ismerhetem öt magát személyesen, s miért nem tudhatám szellemi tehetségeit érdemük szerint méltányolni... De ha Jókait már akkor ismertem is volna, és ha minden szellemi termékei már akkor előttem lettek volna, miket csak azóta, későbben alkotott meg: mégis kárhoztatásomat mondtam volna ki fölötte; mert hazánk függetlensége mindennél szentebb volt előttem." Jókai gúnyos hangúnak nevezett cikkéből világosan megmutatkozik az osztálykülönbség és társadalmi, politikai ellentét: „Kend igen becsületes, jóravaló, jámbor éle tű ember! igen tiszteletre méltó republikánus érzelmű, szabadelvű fiatalember . . . Kendből nem lesz fináncminiszter, Táncsics. Kend azoknak, kik a szabadságharcban részt vesznek, de földjük nincs, ígér fejenként 20 hold földet a pártütők vagyonából." S azután utal a maga sértődöttségére is: „Kendre nézve nevezetes nap a március 15-ike, azon a napon szabaditá ki kendet börtönéből a pesti nép, kit a kend tömlöce ajtajáig Petőfi és én vezeténk. Ezzel ugyan jobb lett volna elhallgatnom, meri nem hiszem, hogy az ország érdemrendet adjon érte, hanem csak azért mondom, hogy kend ezelőtt pár hónappal nevemet említeni hallva, azt mondotta: nem ismerem ezt az embert." Érdekes, hogy a két történelmi nevezetességű ember kapcsolatából, debreceni vitájából csak a „Hallja kend, Táncsics" szólás öröklődött az utókorra. Világos után mindketten bujdosni kényszerültek, Táncsicsot „in effigie" fel is akasztották, s Pestre visszatérve 8 éven át rejtőzött, amíg 1857-ben amnesztiát kapott, i860, március 15-én azonban újra letartóztatták és bebörtönözték „vörös republikánus" eszméi miatt; szeptember i-én az államügyész 15 évi súlyos büntetésre ítélte. Családja a legnagyobb nyomorba került, de Jókai 40 pengő forinttal sietett a segítségükre, amiért Táncsics az emlékiratában „Az isten áldja meg érte" elismeréssel mond köszönetet. A történelmi sors különös érdekessége, hogy a börtönben szenvedő Táncsics Mihály után Jókait éppen a siklósi kerület választotta meg országgyűlési képviselőnek. A pesti és a letenyei mandátumról lemondva a siklósi képviselőséget tartotta meg, s ekkor lépett a politikai pályára, mely annyi tapsot és annyi szenvedést hozott számára. Az 1861-i országgyűlés gyors feloszlatása után 1865-ben Jókait újból a siklósi kerület választotta meg a kiegyezésre készülő országgyűlés képviselőjének, a Deák-pártnál radikálisabb határozati párt programjával. így fonódott össze újból a két egyéniség pályája, s ettől kezdve nem kerültek, elveik megtartása mellett sem, ellentétbe egymással. Mikor Jókait 1863-ban sajtóvétség miatt bebörtönözték, ugyanabban az épületben volt fogva, amelyben Táncsics Mihály töltötte börtönéveit. (Ma Táncsics Mihály utca 9.) Táncsics erről így ír: „Jókait éppen a fölöttem lévő börtönszobában helyezték el. Őt többen meglátogatták, de mindegyiküknek be kellett nevét írnia. Velem egész ottléte alatt háromszor találkozott. Látogatói közt családom számára 20 forintot gyűjtött: attól fogva politikai lapját is küldötte, szóval ő mindig jóindulattal viselkedett családom iránt, ha velem nem igen rokonszenvezett is." Jókai hamar kiszabadult a börtönből. Mikor Táncsicsnak Lajoska nevű leánya súlyosan megbetegedett, vért hányt, s az apjának egyetlen vágya volt, hogy gyermeke halálos ágya mellett tartózkodhasson, Jókai kezesül ajánlkozva felkérte Neuwirt tábornokot, aki azonban azt felelte, hogy kérését nem teljesítheti, mert ez iránt Bécsbe kell folyamodnia — mindazáltal a maga felelősségére megengedte, hogy Táncsics egy zárbiztos kíséretében naponként egy-egy órára hazamehessen addig is, míg Bécsből az engedély megérkezik. Csak háromszor tehette meg ezt, mert a leányka meghalt. „Tetemit a temetőbe kisérnem meg volt tiltva, csak a beszentelésre a házhoz mennem engedtetett meg a zárbiztos kíséretében. Onnét visszatérve mikor a börtönajtót rám zárták, úgy sírtam, mint egy apa talán sohasem sírt." Táncsics érdekében 1867-ben Jókai néhány képviselőtársával folyamodványt nyújtott be az országgyűléshez, melyet az ő sürgetésére azonnal napirendre tűztek és meg is tárgyaltak. A miniszterelnök, Andrássy Gyula azzal a kijelentéssel fejezte be a tárgyalást, hogy ő Táncsics kiszabadítására lépéseket tett. 1867. március 12-én, I. Ferenc József koronázása napján Táncsics kiszabadult a börtönből. Táncsics hamar tájékozódott a magyar társadalmi életben, s a munkásság érdekében azonnal egy lap indítása lett a fő célja. A sajtótörvényben előírt 5000 forint kauciót azonban nem tudta teljes egészében letenni, és 1500 forinttal hátralékban maradt. Emiatt Pest városának fenyítő törvényszéke elé idézték, s március első napjaiban (1869) négyheti fogságra és 100 forint pénzbírságra ítélték. A fogság megkezdése előtt azonban szabadlábon volt és részt vehetett az országgyűlési választásokon. Orosházán lépett fel képviselőnek, s Just Gyulával szemben szótöbbséggel meg is választották. Mire a mandátumot átadták neki, megkapta Jókai levelét, 1869. március 10-én: Kedves öreg barátom Itt küldök neked bírságod törlesztésére 99 forintot, a századikat csak azért nem küldöm, hogy azzal adósod maradhassak. Isten veled, régi barátod Jókai Mór. Táncsics lapja, az Arany Trombita 1869. január 2-án jelent meg először, s az utolsó szám december 21-én hagyta el a sajtót. A lap fennállása idején Jókai a lapjában A Hon-ban dicsérve ajánlotta szerkesztőtársa újságját olvasóinak, kiemelve, hogy Táncsics lapja „magyar, német és szláv nyelven vezetett sorozattal lesz ellátva, melybe a munkások munkát és a munkaadók pedig munkást kereshetnek, amazok ingyen, ez utóbbiak nagyon mérsékelt árért". Azt sem felejtette el közhírré tenni, hogy Táncsics Mihály a lapját ingyen küldi a börtönben szenvedők számára. Jókai „az első nép tribun"-nak tartotta Táncsics Mihályt, s így összegezte kapcsolatuk lényegét: „Táncsicsot én nagyon közelről ismertem: becsületes, őszinte lelkű ember volt, ha túlzásait, mint írótársamét megelleneztem is, de jószándékát felismertem bennük. Mint író bátor volt, sőt vakmerő, de vitéz nem volt. Alacsony, hajlott termetű alakja nem volt személyes küzdelemre szánva. S bizony mi többi írók sem voltunk vitézebbek, mikor regement számra jött a vasasnémet. Mert a börtön rettenetes! Még maga Petőfi is, ki a csatatéren száguldó paripák által eltapostatni gyönyörűségnek vallja, azt irja: «0 de a börtön, attul félek!«. Én dicsőnek tartom azt a hőst, ki duzzadó ereje tudatában rohan a veszély- és küzdelembe, s gyönyörrel várja az ellenfelet; neveti a kapott sebet. De még dicsőbbnek tartom azt az embert, akinek a szive reszket a veszély közeledtére, de az erős lélek akarata mégis szembeviszi a rettegett ellenféllel s tűri a sebet, mely fáj. Ilyenfajta ember volt Táncsics is. Cingár teste reszketett a veszélytől, szívós lelke mégis szembe vitte reá." Kölcsey a Berzsenyit kiengesztelő akadémiai gyászbeszédben kifejtette, hogy „az élet útjai keresztüljárnak egymáson, s leggyakrabban elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstől, akar félreértéstől". Sohasem volt ez igazabb, mint Táncsics és Jókai esetében, csak azzal a különbséggel, hogy nem a halál után kellett a kiengesztelő szavakat elrebegni. Jókai így adott végső választ fiatalos hetykeségének „Hallja kend, Táncsics" mondására: „Táncsics egyénisége egyetlen a magyar literatúrában. Polgári származása az alsó néposztályhoz köti, melynek érdekeit a túlzásig szívén és vállán hordozni tartá feladatának. Olvasni húsz éves korában tanult, s életmódját azon túl is diogenesi sztoicizmus jellemzé. Gyakran lehetett őt látni, irodalmi pályája idején is, puttonynyal a hátán, amint kertészkedése eredményét a zöldségpiacra vinni sietett. Háromszor találkoztam vele az életben. Először, mint börtönből megszabaditóinak egyike, március 15-én, másodszor ellenfele Debrecenben, ahol két ellentétes irányú lapot szerkesztettünk, harmadszor, mint fogolytársa 1863-ban a budai József-kaszárnyában, ahová irodalmi működésünk miatt mind a ketten összekerültünk. Ő mind a három esetben ugyanaz a rajongó, csak azzal a különbséggel, hogy a legutóbbinál már vak volt. Szürkehályog ereszkedett a szemére a börtönlakástól. De ő vakon is azt látta, amit ép szemmel, s én azóta gyakran gondolkozom felőle, hogy az a vak ember nem látott-e tisztábban mint én, ki azt voltam hajlandó elhinni, hogy egy osztrák kormány az én szabadelvű nézeteimben plauzibilisebb variánsát fogja találni a Magyarország állami létét fogalmazó politikai reformoknak, mint Táncsics konfesszióiban." Molnár József 34