Budapest, 1978. (16. évfolyam)

3. szám március - Ligeti László: Margit körút—Mártírok útja

Ligeti László Margit körút-34. évfordulója van az idén annak, hogy a náci Németország 1944. március 19-én megszállta hazánkat. Nagyon kevesen voltak ebben az országban, akik fel tudták fogni, hogy ez a nap országunk pusztulásának kezdete, hogy gyönyörű fővárosunk szörnyű hónapoknak néz elébe. De mit jelentett ez a rombolás az emberi életek tömeges pusztulása mellett? Sok százezer magyar vesztette életét 1941. június 27. és 1945. április 4-e, a felszabadulás napja között. Gondoljunk csak Voronyezsre, ahol több mint százezer magyar katona vesztette életét, vagy azokra a tíz- és tízezrekre, akiknek életét a lehullott bombák oltották ki, vagy arra a 600 ezer magyar zsidóra — köztük gyermekekre és nőkre —, akiket a gázkamrákban és egyéb módokon öltek meg. 1944. március 19-ével a pokol szabadult erre a földre, rettegést, vért és gyászt vonva maga után. 1944. március 19-én azonban a kommunistákon kívül még csak kevesen látták e végzetes nap súlyosságát. A németek bevonulása után 5 nappal megjelentek Budapest utcáin a Kommunisták Magyarországi Pártjának röpcédulái, melyek szinte kiáltványként szóltak az egész magyar nemzethez. A röpcédula szavai ma is fülembe csengenek, fejből tudom idézni sorait: „Kossuth halálának 50. évfordulóján újra gyászba borult a nemzet. A németek megszállták hazánkat." Majd tovább folytatva leírja azokat a veszedelmeket, amelyek a német megszállással járnak együtt. A röpcédula az egész magyar nemzethez szólt, a különböző pártokhoz, hogy fogjanak össze, minden nemzeti erőt vessenek be a katasztrófa megállítására. Sajnos azonban a kommunisták felhívása, előrelátása nem hozta meg a kívánt eredményt. Nem kovácsolódott össze olyan népi ellenállás, amely megakadályozhatta volna, hogy hazánk az utolsó percig kiszolgálja Hitlert. A kommunisták nem voltak elkényeztetve a Horthy-fasizmus 25 éve alatt. De 1944. március 19. után minden eddigit felülmúló kegyetlenséggel üldözték a párt tagjait. Űzött vadak voltak saját hazájukban azok a bátor nők és férfiak, akik mindent feláldoztak azért, hogy megmentsék Magyarországot és népét a megszállást követő borzalmaktól. + 1 Engem 1944. március 24-én fogtak el. Éppen annak a röpcédulának a terjesztése közben, amelyből idéztem. A pártnak akkoriban akciógárda-vezetője voltam. A konspiráció szabályai értelmében így tulajdonképpen nem lett volna szabad közvetlenül részt vennem az akcióban. Egy félreértés folytán azonban nem találkoztam azzal az elvtárssal, akitől a röpcédulákat tartalmazó csomagot át kellett volna vennem, és továbbítanom azoknak, akiknek a röpcédulák szétszórása volt a feladata. Ez az anyag így egy nappal később került birtokomba, és a sürgősség parancsolta, hogy azonnal szétosszam. A Lehel utcában, az akkori Albrecht laktanyánál fogtak el. Ügy gondoltam ugyanis, hogy a katonák figyelmét is fel kellene hívni arra, mit jelent a német megszállás: Magyarország függetlenségének teljes megsemmisítését, amely megpecsételi az ő sorsukat is. Erre a cselekedetre nem volt utasításom, ezt már „önszorgalomból" tettem, utólag megállapítva: helytelenül. E meggondolatlanságomnak szörnyű 180 nap lett a következménye a csendőrnyomozók kezében. Illegális lakásomon is volt a pártnak egy kezdetleges nyomdája. Az itt készített röplapokon arra hívtuk fel Budapest lakosainak a figyelmét, milyen módszerekkel kínozzák a magyar hazafiakat a csendőrnyomozók. A röplapok nyomtatása közben meg kellett állnom néhány percre, mert engem, az edzett kommunistát is borzalom fogott el, amikor a kínzások módját olvastam. Akkor még nem gondoltam arra, hogy mindezeket magam is végigszenvedem a 180 nap alatt. Sőt a valóság sokkal embertelenebb volt, mint a leírás. A mai fiatalok sokat olvashatnak a föld különböző országaiban pusztító fasiszta terrorról. Nap mint nap hallhatnak a chilei Pinochet-junta szörnyű kegyetlenkedéseiről, a chilei nép legjobb fiainak borzalmas megkínoztatásáról. Talán ezzel érzékeltetni tudom az akkori hazai állapotokat is, hiszen Magyarországon sem volt semmivel kevésbé kegyetlen és szörnyű a „magyar Gestapo", a defenzív osztály módszere sem. így nevezték a csendőrnyomozók szervezetét. * A Margit körutat ma Mártírok útjának nevezik. Ez a név a történelmi valóságot tükrözi. Azokra emlékeztet, akiknek ezrei innen indultak a halálba. Sokak életének ez volt az utolsó állomása. A fegyház udvarának egyik részén volt a „kivégző udvar". Itt akasztották fel többek között Schönherz Zoltánt, a nagy magyar forradalmárt is. Ebből a fegyházból indult utolsó útjára számos magyar hazafi. Ide hurcolták Bajcsy-Zsilinszky Endrét is, mielőtt tovább vitték Sopronkőhidára, Kiss János altábornagy is ebben a fegyházban volt fogoly, mielőtt végeztek vele. Ezen az udvaron a szemem láttára végezték ki Kórodi Béla újságírót, és itt végezték ki azokat a katonákat is, akik nem akartak részt venni a háborúban. A Margit körúti katonai fegyház a város egyik előkelő negyedében volt. Ki gondolná, hogy ebben a fegyházban sem folyó víz, sem W. C. nem volt. Mosdásra — amikor egyáltalán volt erre lehetőség — egy lavór szolgált. A mindennapi emberi szükségleteket a zárkában levő fadézsába kellett elvégezni, amelyet 24 óránként üríthettek a foglyok. El lehet képzelni a helyiség levegőjét. A zárkában, mely korábban 5—6 fogoly elhelyezésére szolgált, 28-án voltunk. A szalmazsákos vaságyakat elvitték a szükségkórházakba, a sok ember csak a földön fekhetett. Bútorzat a cellában egyáltalán nem volt. Minden más magyar fegyháztól eltérően itt csak naponta kétszer volt étkezés, bár ezt a szót nyugodtan idézőjelbe is tehetném, mert sem a forma, sem a tartalom nemigen nevezhető étkezésnek. Reggelire valami lötty volt, aminek csak a neve volt rántottleves. Az ebéd többnyire szárított, dohos sárgarépából készített moslékszerű kotyvalék. Húst hetente 12