Budapest, 1978. (16. évfolyam)
3. szám március - Ligeti László: Margit körút—Mártírok útja
Mártírok utja egyszer, vasárnap kaptunk, minimális adagot. A fegyház olyan biztonsági berendezésekkel volt felszerelve, hogy onnan még soha senki nem szökött meg. Az épületnek a körút felőli része nem tartozott a fegyházhoz. Ott különböző hivatalok irodái és személyzeti lakások voltak. Az udvari traktus az ún. beszélővel kezdődött, ahol szigorú őrizet mellett, bizonyos időközönként meg lehetett látogatni a foglyokat, és dróthálón keresztül beszélgetni velük. Az emeleten hosszú folyosókról nyíltak a zárkák. A folyosókat vasszerkezetű ajtók szakították meg, kis távolságra egymástól, úgy hogy végigmenni a folyosón fölért egy akadályversennyel, még az őrök számára is. Hatalmas kulcsokkal előbb sorra ki kellett nyitniuk a folyosókat megszakító vasajtókat. A fegyház területét magas kőkerítés vette körül, amelynek tetejét vastagon borították az üvegcserepek. Kívülre pedig szögesdrótokat húztak, és helyenként gépfegyverekkel felszerelt őrtornyok álltak. De még az ilyen biztonsági intézkedések mellett is minden este, takarodó előtt megszámolták zárkájukban a foglyokat. Az utcáról reggeltől késő estig beszűrődött az élet zaja, ami még elviselhetetlenebbé tette helyzetünket, hiszen akarva, nem akarva mindig arra kellett gondolni, mennyi ember jár szabadon Budapest e forgalmas útvonalán. Az épület közelében volt a Három (vagy Négy — nem emlékszem pontosan) Szürke elnevezésű étterem, amelyből esténként cigányzene és nótázás szűrődött ki. Otthon, család, meleg szoba, tiszta ruha, jóízű ételek, karácsonyi fenyőillat.. . milyen távol esett mindez már tőlünk, raboktól. * E kegyetlen körülmények között is igyekeztünk emberi életet élni. Ez leginkább abban nyilvánult meg, hogy szinte mindenki számára kötelezővé tettük a napi testmozgást és a tanulást. Tanultunk egymástól, amit lehetett. Még nyelveket is. Könyveink nem voltak, semmilyen írás, nyomtatvány beadását nem engedélyezték. A tanárok közülünk kerültek ki. Egyik fogolytársunk, dr. Jáhn Ferenc, akinek emlékét ma Kispesten utca őrzi, kitűnően tudott németül. Kezdő és haladó csoportokat szerveztünk a nyelvtanulásra. Az ilyen elfoglaltságra nagy szükségünk volt. Nemcsak azért, mert főként a fiatal korosztályhoz tartozó cellatársaink nehezen viselték el a semmittevést, hanem azért is, mert sokkal jobban el voltunk zárva a világtól, mint a többi fogoly. A mi zárkánk ugyanis „különleges elkülönítés" alatt állott. De a szigorú elkülönítés ellenére — ami egyébként az ajtóra is ki volt írva — megtaláltuk a módját a hírszerzésnek. Dr. Weil Emil, a kiváló kommunista orvos ekkor már fegyházbüntetésének tizenkettedik évét töltötte a Margit körúti fegyházban. Mint fogoly dolgozott az orvosi rendelőben, ahol viszont módjában volt a rádióból tájékozódni arról, mi történik az épület falain kívül. így tudomása volt a hadi helyzet állásáról, a szovjet hadsereg harci eredményeiről. A tárgyilagos véleményalkotáshoz hozzásegítette az a körülmény is, hogy több nyelven beszélt, így különböző adóállomásokat hallgathatott. Nekem jutott az a feladat, hogy különböző álpanaszokkal bejussak az orvosi rendelőbe. A börtönorvos injekciókat rendelt, amelyeket naponta kellett beadni. Ezt viszont már dr. Weil Emil végezte. Ilyenkor közölte velem a legfrissebb híreket. így többé-kevésbé állandóan informálva voltunk a kinti eseményekről. A fegyházban nemcsak kommunista elítéltek töltötték büntetésüket. A politikai foglyokon kívül nagy számban voltak itt katonaszökevények és olyan katonák is, akik különböző bűntetteket követtek el. Ezek közül is nem keveset végeztek ki. 1944. október 15. után, amikor a nyilasok átvették a németek segítségével a hatalmat, tömegesen hoztak be a fegyházba új lakókat. így lett fogolytársunk sok volt horthysta katonatiszt is, akik felismerték, hogy a nyilas hatalom végpusztulásba viszi az országot. Már nemcsak a kommunisták és a haladó gondolkodásúak, hanem egyre többen látták, hogy Magyarország elvesztette a hódító háborút. Ezek az emberek nem esküdtek fel Szálasira, ezért jutottak a mi sorsunkra. * Ami ezután történt, minden eddigi képzeletünket felülmúlta. A defenzív osztály átalakult Számonkérő Székké, és a fegyház épületében tevékenykedett. A számonkérő különítmény olyan volt, mint egy háromműszakos nagyüzem. Rólunk, régiekről szinte megfeledkeztek már. Egy nap a folyosó takarítása közben találtam egy vérrel borított főhadnagyot, akinek rangjelzésén kívül csak a vörös haját lehetett felismerni. Ügy megkínozták, hogy még hasoncsúszva sem tudott zárkájáig eljutni. A hideg betonon feküdt, csendesen jajveszékelve. Természetesen odamentem hozzá, hogy tőlem telhetően segítségére legyek. Mindenekelőtt vizet adtam neki, mert tapasztalatból tudom, hogy kínzás után borzalmas belső láz gyötri a megkínzottat. Majd megkérdeztem zárkája számát, és óvatosan cellájába vittem. Elmondta, hogy azért kínozták meg, mert nem volt hajlandó Szálasit szolgálni. Arról faggatták, milyen katonai ellenállásban vett részt, és kik voltak a társai. Az ilyen és hasonló jelenetek napirenden voltak, s minél aggasztóbban alakult számukra a hadi helyzet, annál kegyetlenebbül bántak a foglyokkal, rajtuk vezetve le tehetetlen dühüket. Magam a nap minden órájában tanúja voltam ilyen eseteknek. Ezeket látva önkéntelenül is eszembe jutott a fehér terrorista Horthyrendszer minden gyalázatos gaztette, amelyeket csak betetézett azzal, hogy átengedte a hatalmat Szálasinak, saját híveit is kiszolgáltatva a fasisztáknak. A Margit körúti fegyház 1944 novemberében már olyan volt, mint egy vágóhíd. Naponta tömegesen végezték ki az embereket. Minden puskalövés a szívembe nyilallt. + Az egykori Margit körúti fegyház épületében ma békés termelő munka folyik. Csak az utcai fronton elhelyezett márványtábla hirdeti, hogy nem is oly sok évvel ezelőtt milyen célokat szolgált ez az épület. 13