Budapest, 1978. (16. évfolyam)

3. szám március - Sőtér István: Bútorok iskolája

pótkávéval és plantateával, s kosárba rakhassa ajtaja mellé a krumplit és az almát. Csekély üzleti hasznát néhány üveg égetett szeszben rejtette elfalazott üregbe: az ostrom idején a fal ledőlt, az italokat biztonsági megfontolásból, leltári jegyzék szerint, a lakók közt szétosztották. Elkóborolt lovat kötpttünk az üres fűszerüzlet pultja mögé, s egy ideig etettük. Kevéssel az ostrom előtt bérelt helyiséget a Honvédszobor mögött egy igen öreg házaspár: faesztergályozó műhelyt nyitottak, tekebábukat, borotválkozótükröket, asztallábakat esztergályoztak vidékiesen, és ott is laktak szűk műhelyükben. Az ostrom idején a lakók ételmaradékaiból éltek, majd úgy tűntek el, mintha a Honvédszobor kiskertje nyelte volna el őket, ahová pedig a halottakat temettük. Ostrom utáni elköltözésünk, majd a ház lebontása nekünk az egész Vár eltűntét jelentette, és jelenti ma is. Szemünkben a mai Vár szép és megragadó építészeti fikció — olyasféle álom, mint a Halászbástya, a halászok egykori, valóságos bástyájához képest. Eközben az eszünkkel tudjuk, hogy a mai várnegyed valódibb, mint a mi időnkben volt, hisz középkori vagy barokk állapotába állították vissza. Érzéseink azonban makacsul nem a kijavított, hanem az elrontott, majd lerombolt Várral kapcsolnak össze. Pincénket, a mély törökpincét azóta elfalazták, pedig annak a pincének egyik sarka semleges terület volt akkor: itt rekedt svájci nevelőnő foglalta el, fonatos karszékével, mely fölé tiltón emelkedett a svájci felségjelvény — a piros alapon fehér kereszt. Pincerészünk, melyben másfél hónapig éltünk, elérhetetlenné távolodott lakásunk folytatása lett: derékaljakkal, ágyneművel, néhány könyvvel, edényekkel és egy kis komóddal létrehoztuk otthonunk válság-kópiáját, és éhezéseink közben szikrázó szemmel olvastuk a Varázshegy szanatóriumának bőséges étkezési jeleneteit, mert azokban az időkben Naphta és Settembrini beszélgetései helyett csak Pepperkorn úr óriás tojásrántottájában tudtuk érzékelni a könyv izgalmát. Mégis, mindennap egy lavór vízben megfürödtünk, mostunk, pedig minden vödör vízért aknatűzön és tábori csendőrök razziáján kellett áthatolni. A gépolajban úszó kanóc fényénél még regényem néhány fejezetét is megírtam, ugyanazzzal a konoksággal, mint odafönti íróasztalom mellett. A várnegyed egykori zártságából, lakásunk zárt világán át, így jutottunk a pince legzártabb világába, mely rend is volt egyszersmind, elemi és szűkös rend, de annál elszántabban fenntartott. Mindazt, ami a Várral történt, azért fogadtuk el beletörődőn, mert azt hittük, mindenkivel ugyanez történik meg. Minket nem az ostrom döbbentett meg, hanem az, amikor megtudtuk, hogy a Vár infernójával egyidőben némelyik kerületben még a parkettát is naponta kefélték. Persze, csakhamar rájöttünk, hogy ezek a fel viaszozott parketták a mi padlókefénk újbóli használatát is előmozdították. Életünk még három lakás állomásaira hajtott bennünket, amíg végre, utoljára, ha nem is a Várba, de annak lábához, a Vízivárosba, mintegy testvérnegyedébe, visszajutottunk. Egyik ablakunkból még mindig feltekinthetünk a bástyák mögött a Várszínházhoz kapcsolódó épületekre, melyek téli estéken, kafkai kastélyként, egy építkezési vállalat irodáiból világítanak a ködbe. A felszabadulás után el kellett felejtenünk az ostromlott Várat: kriptából az életbe vágytunk, a Körtér környékének forgalmába, városiasságába, mely nekem az egykori Eötvös-kollégium felségterületét is jelentette. Sohasem volt igazán közünk a Pasaréthez, ahol évekig laktunk, nyomasztó korszakban, melyet a környék párássága, nyirkossága, korán beköszöntő alkonyata is minduntalan érzékeltetett. Az elgazosodott kert, a bokrok alá szórt törmelék szomorúbb látvány egy romos utcánál: az ötvenes évek Pasarétje, melyet az ostrom érintetlenül hagyott, a Vár romjainál kietlenebb volt. Kertészek és házfelügyelők, akik a kerteket régi gazdák számára valamikor rendben tartották, most álltak bosszút a növényeken és a pázsitokon? A Vízivárost azért szerettük meg, mert valódi volt, kopottságával és romtelkeivel nem akarta magát fényűző negyednek hazudni. A Vároldalt, s épp azt a frissen parkosított lépcsőt, mely az új luxusszállóhoz is vezet, még mindig elhajított konzervdobozok, alágörgetett padok, szalonnázáshoz gyújtott rőzserakás maradéka, elhajított foszlós paplan szegélyezik — kik azok, akik még ma is úgy érzik, hogy valamiért bosszút kell állniok? A Vízivárosnak nem a városiassága az igazi vonzereje, hanem a nevében is foglalt víz, a Duna: hatalmas jelenlét, már a